Hanni az első hónapokban eléggé hasfájós volt, és én állandóan attól rettegtem, hogy rosszul csinálok valamit. Hogy a témához passzoljon és stílszerű legyek, azon paráztam, hogy szar anya vagyok. Biztos rossz a tejem, olyat ettem, nem figyeltem, ezért neki most rossz, miattam fáj. És tessék, már ott is voltam az alap tézisnél, miszerint én nem vagyok jó anya.

Azután teltek múltak a hetek, én már gyakorlatilag alig mertem bármit megenni, nehogy Hanninak fájjon a hasa, de a probléma nem javult, sőt. A lányom nem kakilt. Ilyenkor hívtam a tapasztaltabb barátnőket, akik javasoltak különböző csodaszereket. Persze mindenki mást. Sebaj, gondoltam beszerzem az összeset a biztonság kedvéért, és valamelyik csak hat. Persze, minden alkalommal a dokira is rácsörögtem, aki megnyugtatott, hogy az anyatejes babáknál előfordul, hogy 2-3 napig nincs székletük, ne aggódjak. Azért biztos, ami biztos kértem az áldását a barátnőim által javasolt ilyen-olyan olajokra, cseppekre, kúpokra, és amire megadta a zöld lámpát, azt kipróbáltuk.

Én soha, soha, de soha!

Mondjuk visszaolvasva a fenti sorokat, nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Azért, ha valaki pár éve azt mondja nekem, hogy én egy nyilvános fórumon ebben a témakörben osztom majd az észt, azt először kiröhögtem volna és rögtön utána tuti, hogy elküldöm melegebb éghajlatra.

Emlékszem, amikor úgy 7-8 éve az egyik barátnőm hosszasan ecsetelte, hogyan járnak „kakatáncot” a férjével, amikor a gyerek végre belekakil a bilibe. Csak ámultam, hogy ez az amúgy viszonylag értelmes nő hogyan képes teljes átéléssel előadni, hogy egy esőtánchoz hasonló rituálét bonyolít le a gyerek előtt, természetesen valami bugyuta dalocska kíséretében. Szinte könyörögtem, hogy hagyja abba a sztorit, mert vizuális alkat vagyok, és ahogy mesélte, láttam a lelki szemeim előtt, pedig egyáltalán nem akartam. Még gyorsan hozzátette, hogy a nagymamát is megkérték rá, amikor rábízták a lányukat, hogy akkor is meglegyen a motiváció. Arra gondoltam, hogy annak a szerencsétlen gyereknek ez nemhogy motiváció, hanem ha netán lett volna ingere, ettől tuti elmegy. Nyilván röhögtünk rajta, ő is érezte, hogy én akkor még nem élhettem át ennek a súlyát, de azért az igazság az, hogy akkor megfogadtam, hogy én ilyet nem fogok csinálni. Soha… SOOOHAAAAA. Aha, ja persze. Ezt most azért írom le, mert nemrég eszembe jutott ez a fogadalmam, miközben éppen szélcsöveztem az én gyönyörű gyermekemet, aki a világ összes kincséért sem akart kakilni már napok óta. Szóval miközben a szívem szakadt meg érte, mert természetesen annyira nem élvezte, én azzal akartam enyhíteni a kellemetlen érzését, hogy az alábbi dalocskát énekeltem neki, heves artikulálás közepette:

Haccalari pumpa, Haccalari pumpa kiszeggyük, a savanyú, kakantyút…

Ennyit a fogadalmakról… A lányom ilyenkor azért elmosolyodott, de nem vagyok benne biztos, hogy őszinte volt a mosolya. Mindig eszembe jut a Nicsak, ki beszél? című filmből a Mikó István hangján megszólaló baba, aki arra gondol, hogy ki az a lökött tyúk, aki ilyen idétlenül gügyörészik neki. Szóval el lehet képzelni szegény gyerekemet, akit nem elég, hogy éppen szélcsövez a hibbant anyja, de még valami nemlétező szövegű, nótával fokozza is az élményt.

Cseppek, olajok… és a rettegett szélcső

Aztán ott volt még ugye a Bugyorügyi bizottság. Mi tényleg szinte minden alkalommal úgy pelenkázzuk Hannit, hogy Anyuval megalkotjuk a Bugyorügyi bizottságot, és a bizottság rendeli el, hogy a peluscsere indokolt-e. Ezt teátrálisan, bohóckodva, heves gesztikulálással adjuk elő, amitől persze, nagyokat röhögünk mi is, és a gyermek is. Van, hogy a Krausz is bekapcsolódik, mint úgynevezett minőségbiztosítási ellenőr, aki a Bugyorügyi bizottság tiszteletbeli tagja és akkor elszabadul a pokol. Azért csak tiszteletbeli tag, és nem beltag, mert az első hónapokban (kivéve a kórházban), azért igyekezett távol tartani magát a pelenkázó asztaltól, csak most lett aktívabb, mióta a lánya szilárd ételt (is) fogyaszt és hát, hogy is fogalmazzak finoman? Sehogy, kibököm: kemény a babakaka. Ameddig anyatejes volt, folyton attól rettegett, hogy telibe kakilja a gyerek, ahogy tette azt velem és az „öreganyjával” sokszor.

Szóval az elején nehezen ment az önálló kaka, és én nagyon sokat aggódtam emiatt. Tényleg már volt, hogy imádkoztam, hogy ne szenvedjen a lányom, és főleg ne nekem kelljen kellemetlenséget okoznom neki azzal a hülye szélcsővel, amikor már a cseppek, olajok és kúpok sem hatottak.

Amikor azután magától jött a csomag, előadtuk az Örömódát, örömtánc kíséretében. Szinte sikítozva énekeltünk és esküszöm még a könnyem is kicsordult.

Minden, és mindennek az ellentéte is normális!

Emlékszem az egyik alkalommal a Krausz és én egy megbeszélésen voltunk, amikor jött egy fotó anyutól egy kaksiról. Én örömömben hirtelen elfelejtettem, hogy úrinő vagyok, és véletlenül elrikkantottam magam olyan szolidan, tóthgabisan, hogy „Hurrá, kakilt a gyerek!” Az irodában olyan csend lett, hogy egy hangya neszezését is tisztán lehetett volna hallani. Sűrű elnézéseket mormoltam, miközben eszméletlen büszke voltam a gyerekemre, hogy végre minden ráhatás, csodaszer, és kakatánc nélkül, egyedül pottyantott.

Amúgy, ha már a fotóknál tartunk, az én telefonomban egy időben külön ’babakaka’ album volt, mert mindig küldtem a gyerekorvosnak képeket, azzal a felütéssel, hogy „Doktor úr! Az ilyen normális?” És akkor ő kedvesen, megértően visszaírt: „Kedves Gabi! Teljesen normális.” Jesszusom, tényleg ilyen sms váltások vannak a telefonomban a gyerekorvosunkkal, képekkel illusztrálva… szegény ember! Mentségemre legyen mondva, hogy én mindig kérdezem tőle, hogy még el bír-e viselni, és ő akkor is mindig megnyugtat, hogy van nálam parásabb mami, és más is küld neki ilyen fotókat.

Tehát kedves kezdő anyukák! Megint csak azt tudom mondani, hogy minden és mindennek az ellentéte is normális. Ilyenkor nyugodtan kérdezzetek meg valakit, akinek a véleményére adtok, és ne rögtön magatokat hibáztassátok. Vannak dolgok, melyekre nincs ráhatásunk, bármennyire is szeretnénk. Semmi nem ciki! A kakapara jogos para, de általában idővel megoldható, csak mint mindenhez, ehhez is egy kis humor kell.

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is: