Mármint az én anyukám. Nagyon régen ismerem, már születésem előtt kilenc hónappal együtt voltunk. Tudok róla egyet mást, de mindig tartogatott meglepetést. Néha el is bizonytalanodtam, lehet, hogy nem is tudok róla semmit? 

Egy régi délelőtt jut eszembe. Nála voltam, ebédelni mentünk. Nehezen indultunk útnak pedig legfeljebb öt perc séta, még így, lassú léptekkel is a kisvendéglőig, ahol ebédelni szokott. De előtte fel kell húzni a cipőt. Az még csak-csak. De meg is kell kötni a cipőfűzőt. Leguggolok…

- Ne segíts fiam, ezt nekem kell megcsinálni!

- De anyukám, most itt vagyok…

-Gyakorlás a tudás anyja – egyenesedik fel -, ha állandóan rátok hagyatkozom, a végén még  ellustulok. Amúgy meg holnap úgysem leszel itt…

Fején találja a szöget, mint mindig. És lehajol újra, és az ujjak hajlítják a masnit, görbítik a csokrot, köti a mamám a cipőfűzőjét.

Ilyen. Sose adta könnyen meg magát. Akkor se, amikor az én mamám, tőről metszett városi lány egyszer csak falura került. Fiatal volt, táncolni szeretett, moziba járni, regényt olvasni. És neki tyúkokat kellett etetni, rétest sütni, nyulat vágni, moslékot keverni, paradicsomot kötözni. És megtanult sütni és meszelni, csirkét vágni és hurkát tölteni. Néha sírva, néha dalolva. És úgy pörgött a keze, hogy nyári délutánonként már a Dunára vitt minket strandolni, és vasárnap ebéd után ragyogott a konyha, és indulhattunk a vendégségbe, vagy jöhettek hozzánk a vendégek. Kálmán bácsi magasra röpített, Juci néninek finom illata volt és isteni süteményeket hozott.

És abban sem hagyta magát az én mamám, hogy vasárnap a nagymisére mindig kirúzsozta a száját. Akkor is, ha ez a nagymamának nem tetszett. A papám nem szólt, hogy tetszik-e neki vagy sem, csak nyújtotta a karját és indultak. És akkor se adta meg magát, amikor nem volt más munka, legfeljebb takarítani mehetett. És elment takarítani. Vagy szemfelszedést vállalt és böködte a nejlonharisnyák szemeit soronként egy forintért. És németül tolmácsolt, olyan sebesen, hogy mindenki csudálta. És románul vitatkozott Temesváron a rendőrrel, pedig akkoriban nem szoktak rendőrrel vitatkozni. Bizony. És nem hagyta, hogy a gyógypedagógiai intézetben, ahol tizenöt nagyfiú tartozott a csoportjába, ne az ő fiai legyenek a legügyesebbek. Hát ilyen volt. 

Akkor régen ott ült a széken, lábán a cipő, győzedelmesen mutatja. 

- Na, látod, ezt találtam ki, félcsokorra kötöm, úgy megy.

Vissza akarom tolni a széket, de eszembe jut, annak mindig pontosan ott kell állnia, ugyanabban a szögben a telefonasztalka mellett.

- Csak ne igazgassatok semmit. Az pont úgy áll, ahogy nekem jó. 

Ezt mondta mindig a mamám és be kell látnom, ebben is igaza volt. Mert a szék pont úgy állt, hogy kényelmesen le tudjon ülni, ha szól a telefon. Az ajtóhoz vezető utat sem állja el, de arra is alkalmas, hogy indulás előtt erre a székre ülve föl tudja húzni a cipőjét, a fény odaesik, látja azokat az átkozott fűzőket. Mert ezt mondja:

- Ezek az átkozott fűzők! Hogy az égbe nem jutott az eszembe, tépőzárast is vehettünk volna… Ah! – legyint – csak meg ne öregedjen az ember.

Ahogy megyünk kifelé, látom, mosott. Azonnal észreveszi, hol jár a szemem. 

- Csak nem hagyom ott azt a két rongyot. Kilötyköltem, percek alatt kifagy, megszárad, olyan friss az illata. Muszáj valamit csinálni, ti ezt nem értitek…

Kint köd van, az öreg ajtó bedagadt, nyikorog. A mamám nem szól, a kiskapunál átküld a másik oldalára.

- Én karolok, nekem az a biztonságos. 

A kisvendéglőben sok a vendég, bent, ahol ülni szokott, cigarettáznak, kimegyünk a másik asztalhoz. 

- Elférünk itt, igaz, Palikám?

A kérdezett bólogat, leülünk, a mamám pici, az asztal magas, nem baj, int, pont fölérem, mutatja. 

Tényleg. Épphogy föléri. Hozzák a levest, eszünk jóízűen.

Háttal ülök a bejáratnak, szemben a mamámmal. Egyszer csak látom, néz valakire, fölemeli a kezét, kifelé mutat. 

- Ha a fiatal hölgyek kilépnek az ajtón, balra menjenek az udvaron, hátul megtalálják, amit keresnek…

Három túrabakancsos lány áll tétován, a mamám észrevette, hogy a mosdót keresik. Egy pillanatig meghökkenve néznek, mert hát nem kérdeztek ők semmit, aztán felszabadultan jóétvágyat kívánnak és balra véve az irányt kitódulnak az udvarra. A mamám mindig ilyen volt. Azt is észrevette, arra is reagált, amire más vak volt. 

Most már az ebédjére figyel. Elégedetten a villájára tűz egy falatot és kicsit ágaskodva bekapja. És rám néz, cinkosan, hunyorítva. És akkor ott a tarhonyás hús fölött az én dirigáló, a szeget a fején találó, lassan szelídülő, nekem ismerős és mégis ismeretlen édesmamám zöld macskaszeme egy pillanatra megint a régi. Az a régi, amikor a dunyha alá bújva mesélt a   gyerekkoráról, aztán a táncversenyeiről, aztán a túráiról, ahol nagy csapattal vágtak neki a hegynek. 

Egy valakiről nem mesélt. Talán csak nagyon a végén, az utolsó időkben. Apuról.