Annak idején mi tetszett meg a vívásban?

– A vívás azért szerethető sportág, mert nagyon összetett. Tehát nem egyszerűen lefáraszt, vagy nem egyszerűen csak az agyadat dolgoztatja meg, hanem testileg és szellemileg is igénybe vesz. Egyrészt fizikailag is „oda kell tennünk magunkat” az edzésen, másrészt azért mégiscsak egy szellemi játékról van szó, emellett egy idegi sport is, hiszen pattanásig feszültek néha a pillanatok. Már fiatalon ebbe az összetettségbe szerettem bele. Kilencévesen álltam először a páston, fél évvel később pedig már versenyeztem, és a korosztályos megmérettetéseken rögtön érmeket szereztem. Fokozatosan jöttek az eredmények, a sikerélmények pedig kellőképpen motiváltak.

Mi volt az erősséged?

– Volt egy jó fizikai adottságom, jól álltam a lábamon, és eléggé balanszban tudtam maradni akár a kizökkentett helyzetekben is. Másrészt, amiért kicsit koravénnek is neveztek, szerettem fókuszálni edzésen, és jól figyeltem, jó volt a koncentrációs képességem. Ez fontos volt ahhoz, hogy tanuljak, hogy folyton adaptálódjak, és jól használjam a megtanult dolgokat. Valószínűleg mindez előnyömre vált az első években.

Emlékszel olyan mélypontra, amikor megfordult a fejedben, hogy abbahagyod az egészet?

– Akadt egy pár mélypontom, és klasszikusan 12-13 éves koromban volt egy időszak, amikor éppen a mélyében voltunk benne annak, hogy mennyiségi munkát végezzünk, hogy annak az eredménye majd évek múlva kijöjjön. Akkor én is elbizonytalanodtam, meg elvonta a figyelmemet sok minden más. Az edzés helyett szívesebben találkoztam volna délutánonként a haverokkal, de mivel minden nap kötött programom volt, nem tarthattam velük. Egyszerűen unalmasnak kezdtem érezni azt, hogy minden délután lejöjjek ide a vívóterembe és ugyanazokat a dolgokat csináljam. Akkoriban egy kicsit meginogtam.

Hogyan lendültél át ezen a holtponton?

– Kihagytam egy-két hetet, és hiányzott a sikerélmény. Itt, a vívóteremben én akkor már egy eredményes kissrác voltam, az edzők már felkapták a fejüket rám, és ezt az elismerést nem kaptam meg máshol azonnal. Tehát, elmentem kosárlabdázni a haverokkal, de ott szó sem volt arról, hogy engem „körberajongtak”. Úgyhogy szépen visszaszivárogtam a vívóterembe. Az akkori nevelőedzőm, Gerevich Gyuri bácsi nagyon jól kezelte ezt a helyzetet. Engedett, tehát azt mondta, „ha akarsz, akkor menjél”. Aztán két hét elteltével mondta azt, hogy olyan tehetségem van a víváshoz, amit érdemes lenne kiaknázni, és nem kellene elpocsékolni, és ez a megjegyzése halló-értő fülekre talált nálam. A biztatása visszavezetett a pástra, amiért nem lehetek elég hálás neki.

Egyébként a családod első perctől kezdve támogatott abban, hogy aktívan sportolj, illetve, hogy élsportoló legyél?  

– Az, hogy sportoljak, egyértelmű volt nálunk. Édesanyám érezte, hogy valamivel le kell kötni az elképesztő mozgásigényemet. Azt, hogy ebből élsport lett, eleinte nehezen értették meg a szüleim, akik nem az élsport világából jöttek. Nekik idegen volt ez az egész közeg, az, hogy hétvégenként versenyezni járok, hogy egyre komolyabb leszek, és hogy mindig van előttem egy fontos cél, amire készülök. De aztán hamar megszerették, jöttek és szurkoltak nekem, édesapám vitt az edzésekre, versenyekre. Az egész család ott állt mögöttem, és mindenben támogatott, ami rengeteg erőt adott. Nem volt kérdés számukra, hogy a vívás mennyire fontos nekem. Sőt, ők még a tanulmányaimban is inkább „visszahúztak” volna, például amikor középiskolába a Fazekas Mihály Gimnáziumba jelentkeztem, akkor édesanyám ezt nem támogatta szívvel-lélekkel. Ő egy könnyebb középiskolát képzelt el nekem, de én dacos voltam, és csak azért is oda mentem, ráadásul matek tagozatra: a bátyám akkor már egy éve oda járt. Tehát a szüleim abszolút érezték, hogy nekem a vívás lesz a prioritás.

A testvéreid is ilyen nagy hangsúlyt feltettek a sportra?

– Nekünk természetes volt az, hogy délutánonként mindhárman megyünk edzésre. A bátyám eleinte teniszezett, aztán focizott, a húgom pedig ugyanúgy vívott, ahogy én. Úgyhogy a sport abszolút áthatotta a családnak ezt a generációját.

De mégis te voltál kiemelkedő hármótok közül?

– Nálunk olyan szerencsésen alakult a helyzet, hogy nagyon szépen eloszlott, ki miben tehetséges, és miben fogja tudni kibontakoztatni a talentumát. A bátyám sokkal „matekosabb agy” volt, mint én, tündökölt az országos matematika versenyeken, belőle matematikus is lett. A húgom pedig a zenében művelődött, legalábbis középiskolás korában zenei szakközépiskolába járt magánének szakra. Akkor még úgy is nézett ki, hogy akár operaénekesnői pályára is léphet, aztán a lámpaláz, meg más ambíciók más irányba vitték el. Mindenkinek megvolt a saját kis területe, amivel foglalkozott, és szerencsére ebben nem volt átfedés. Az fontos volt és a szüleim ezt mindig erőltették is, hogy mindhármunknak legyen valami, ami a sajátunk, amiben elmerülünk, amiben megtaláljuk önmagunkat, megpróbálunk kibontakozni, sikereket elérni. És ez mindenkinek szépen meg is lett. A testvéreimmel úgy nőttünk fel, hogy mindenki a választott tevékenységére fókuszált. Persze mellette a tanulás is fontos volt, hogy az iskolát úgy végezzük el, hogy arra ne legyen nagyobb panasz.  

Melyek azok a legfontosabb értékek, amiket útravalóként otthonról hoztál?  

– A szüleim alapvetően értelmiségek, mind a ketten doktori címmel: édesanyám gyógyszerész, édesapám műszaki doktor. Azt, hogy a tudás, az ismeretek megszerzése, a nagyobb tudás tisztelete fontos érték, az elejétől kezdve megkaptuk. Ahogy a szerénységet is. Elképesztően szerények a szüleim, soha életükben nem „tolták” magukat. Sőt, mindig rendkívül alulbecsülték a saját értéküket és teljesítményüket, és valahogy ránk, gyerekekre is ránk ragadt, a jó és kicsit a rossz értelemben is, hogy az élet arról szól, hogy az ember teljesítsen, tegyen meg mindent, de nem arról, hogy ezzel kérkedjen, és visszaéljen vele. Volt egy alapvető keresztény neveltetésünk, tehát vasárnaponként templomba jártunk, és mindannyian konfirmáltunk, aztán ezt ki komolyabban vette, ki kevésbé, de ez, valamint az ezzel járó stabil értékrend is benne volt a neveltetésünkben. A mi családunkban ezek adták az alappilléreket.

A szerénység mellett még van pár tulajdonság, amiket szinte minden alkalommal megemlítenek veled kapcsolatban. Gondolok itt a céltudatosságra, fegyelmezettségre, kitartásra. Ezeket főként a szüleidtől örökölted, vagy inkább a sport hozta magával?  

– Amennyire a céltudatosság szerintem egy örökölt, velem született dolog, mert már gyerekként is erősen megvolt bennem, addig a kitartást inkább tanultnak érzem. Azt a sport hozta magával, és a napi rutin, a megszokás alakította úgy, hogy az idők során ez szépen fejlődött. Emlékszem azokra az első évekre a vívásban, amikor azért szenvedtem rendesen, amikor nagyon fárasztó volt végigcsinálni egy másfélórás edzést, és az egészet hátam közepére kívántam. Manapság már nincs így. De az, hogy ezek a tulajdonságok egy adott időszakban mennyire jellemzőek rám, mindig egy skálán mozog. Semmi nem fekete vagy fehér. Az ember nem kitartó vagy nem-kitartó, hanem valahol vagyok ezen a skálán, és ez többnyire változik is. Tehát van olyan periódusa az életemnek, amikor a hátamra tudom venni a világ nehézségeit, és tudok menni és csinálni és csinálni, és van, amikor meg nem, amikor meg nehezebb, de ezzel szerintem mindenki így van. Alapvetően kitartónak gondolom magam, de csínján bánok ezekkel a jelzőkkel, mert az embert könnyen beskatulyázzák, és akkor azt gondolják, hogy megfejtették: ő ilyen, ilyen, meg ilyen, és kész (mosolyog).