Ha Júlia eszembe jut, kívül, belül mosolyognom kell. 

Egy régi hajnalon, Budán, a csarnok melletti palacsintázóban találkoztunk először. Azért ott, mert már reggel hatkor nyitva vannak. A telefonban mondtam Júliának, hogy csak kora reggel volna időm az ismerkedésre. Nevetett: „Ó, én hajnalban virágzom, ott leszek!”

És ott volt. Hetvenkilenc évesen, csillogó, fekete szemmel, kalandra készen, olyan tevékeny jósággal megáldva, amilyet ritkán lát az ember. És könnyed volt, játékos, az adakozók nem mindig ilyenek. Már nem tudom, kitől, hol hallottam vagy olvastam róla. Talán olvastam. A hír rövid volt, személytelen. 

Az évekkel ezelőtt, Erdélyben a Nyárádmentét sújtó hirtelen bekövetkezett árvíz tragédiák sorát okozta. Akkor történt, hogy egy kolozsvári asszony eszperantó barátai segítségével képeslapokat gyártott és árult. Több százat, talán több ezret is. A bevételből fejős teheneket vásárolt és eljuttatta olyan sokgyermekes családokhoz, akiknek a víz elvitte a kis gazdaságukat. Nagyjából ennyi volt a hír. 

Kíváncsi lettem, ki ez az asszony, nem lehet akárki, gondoltam. A palacsintázóban ez volt az első kérdésem, hogy jutott eszedbe a tehén? 

- Ehhez nem kell sok ész – nevetett. – Ha egy családban a gyerekeknek jut tej, ott már nem éheznek. Ott idővel lesz túró, tejföl, ott remény fakad, el tud indulni az élet a víz pusztítása után. Még igába is lehet fogni azt a tehenet, bár akkor kevesebbet tejel. De tudom, a parasztember leleményes. Láttad volna, hogy örültek a tehénkéknek!

- Képeslapokból lett tehénke? – kérdeztem tőle.

- Azt tapasztaltam, akkor van áldás a jótékonyságodon, ha beleteszed a magad munkáját, örömét, kedvét – felelte. – Szomorú szívvel nem lehet segíteni. Nekem meg nem apad el a jókedvem. Még fiatal koromban megismertem és megszerettem az eszperantó nyelvet, ezzel tudtam kijutni a világba. Ceausescu Romániájából ez akkoriban nem volt könnyű. Az eszperantisták világszerte egy nagyszerű közösség. Sokakkal levelezésben állok még ma is, személyes ismeretség is bőven van. Megvették és tovább adták a képeslapjaimat, küldték a pénzecskéket, ahogy egy tehén ára összegyűlt, már ismerősök segítségével már meg is vettem. Persze akkorra már tudtam, hol van rá a legnagyobb szükség. Az emberek segítőkészek, nem is hinnéd, mennyire. Mindenki érzi: adni jó. És ha van értelme, és látja a szükséget, ezerszeresen átérzi. Tizenkét tehénke talált gazdára. 

Júlia a találkozásunk óta nem hagy el. Bevett a barátai körébe, akiknek félévente ír egy hosszabb levelet. Beszámol az életéről, kicsi és nagy történésekről. A leveleit úgy hívom, vitaminbombák, jókedvem lesz tőlük, remény és játékosság fog el. Most tehénke helyett, ez az ajándéka. 

Utolsó levelei egyikében ezt írta: 

„Bűbájos Erzsim, meg tudod azt fejteni, hogy hogyan ugrálhat egy kilencven éves szívben egy madárka? Akinek a boldogságától tizenhatéves lesz az én szívem? Aki ezt megfejti, az sokat tudhat…”

Nem tudom pontosan hány évig ugrándozott még vidáman az a madárka a Júlia szívében… Mert egy idő óta nem jön levél. De az emléke, a szeme ragyogása, a tehénkéi története itt maradt velünk. 

Hamvas Bélának gondolatát Júlia élete igazolta: 

„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.”