Rendre elfelejtem, hogy amikor a tiszafa füstölni kezd, rövid időre elveszítem az erőmet. Nincs ebben semmi varázslat. Amit mi a tiszafa füstjének hívunk, az milliárdnyi virágpor. Ilyenkor márciusban elég csak megütni egy ágát, szabályos füstfelhő gomolyog az ágak között. Néhány éve ettől a felhőtől tüsszögni kezdek, viszket a szemem, kapar a torkom, s ezzel egy időben olyan fáradtság telepszik rám, hogy komoly erőfeszítésbe kerül kedvet csiholni magamban a mindennapokhoz. Pár hét az egész, de a márciusaimat csúnyán és szó szerint befelhőzi. 

Márai ugyan most is segített. Míg olvastam, mosolyogtam is, könnyeztem is. Nem csupán az átélés okán…

„Boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázolunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek…
Mert március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot… 

Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami… 

A külső világban még nincs nyoma… Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének…” 

Igen, a duzzadó rügyek, a krumpli csírája, a vizekben tükröződő kék ég nyújtózkodásra és valami boldog várakozásra késztet. Még ha könnyezem is. Pedig nem bánat bánt, könnyeim a pollenek könnyei, de mit törődöm velük! A március akkor is itt van, és odasüss, a biciklis emberem kalapjában színes madártoll. 

A biciklis embert egyébként egyszer meg kellene énekelni. Évek óta, esőben, hóban, napsütésben, minden áldott reggel fél nyolc tájban békésen elteker a házunk előtt. Lassú tempót tart, soha gyorsat. Derűsen köszön az ismerősöknek, és reggel fél nyolc tájban itt mindenki ismerős. Gondolom, egy sör még inkább egy feles rituális útjának célja, mert egy félóra múlva visszafelé karikázik. Valahogy szeretem, hogy nem otthon, sutyiban gurítja le a konyhaszekrény fölső polcán tartott kis csatos üvegből azt az ébresztő kortyot. Hanem társaságban. Elképzelem, ahogy borotválkozik, felöltözik, fejébe csapja a kerek, oldalt legényesen fölgyűrt kalapját, kihozza sufniból az öreg biciklit és elteker a cimborákhoz. Órát lehet igazítani hozzá, nem időz, nem marad el, harminc perc és jön lassú tempójában visszafelé. 

S ahogy ezt így elmesélem, eszembe ötlik, hónapok óta nem láttam. Talán megunta a mi kis utcánkat és messzire kerekezett? Olyan messzire, ahol nincs kátyú az égi országutakon? 

Nem tudom merre teker, de bárhol is van, tudom, hogy a szellős márciusi reggeleket nem hagyja ki, abban biztos vagyok. S ha becsukom a szemem, itt karikázik el minden reggel az ablakom alatt.