Bevallom, ezt a jellembeli állandóságot a mai kaméleon-viselkedésű alakok korában módfelett élvezem. 

Már nem számolom hányadik Jókai regényt olvasom újra – nagy élmény valamennyi! – s végig ezt tapasztalom, az író részletes jellemrajza úgy külsőleg, mint belsőleg – azonnal segít eldönteni, kiről mit gondoljak. 

Nemrégiben a Szegény gazdagok kerültek sorra. Mint valami kosztümös krimit olvastam Jókai meséjét – alig tudtam letenni. Ha röviden összefoglalnám, azt mondanám, izgalmas, krimibe hajló kalandregény az ezernyolcszázas évek elejéről. Fösvény és gonosz nagyapával, öngyilkosságot próbáló szerelmespárral, dúsgazdag báróval, álarcos banditával, megcsalt, bosszúszomjas szeretőjével.                         

Ám Jókainak, ahogy a többit, ezt a regényét sem érdemes röviden se összefoglalni, se elmesélni. Mert nem lehet. Jókait olvasni kell, hosszan, belefeledkezve néha vissza-visszalapozva, hogy majd később az elhagyott részletben is elmerüljünk. 

Itt jut eszembe a kötelező olvasmányok ügye. Jókai végképp kiesett, mondván, régies, körülményes nyelvezet, nem köti le a gyerekeket. És itt rögtön az is eszembe jutott, amit Vekerdy Tamástól hallottam (ő egyébként a régi klasszikusokban is otthon volt, Arany Jánost olvasott a gyerekeinek): nyugalom, egy Jókaiból ki lehet hagyni olyan részeket, melyeket vagy nehéz olvasni, vagy elsőre végtelenül untat. Mert ha összességében tetszik a könyv, elragad a mese, a történet, úgyis visszakeresi az olvasó, amit kihagyott. Vagy nem. De a lényeg: megismeri Jókai világát, értékítéletét, felejthetetlen hőseit, nem utolsó sorban a kort. Sokszor jobban, mint a történelemkönyvekből.

De maradok a Szegény gazdagoknál. Most, hogy újra olvastam a történetet, ismét megéltem, mint sodor el, hogy visz magával a história.

A titokzatos erdélyi bércek közül hol a bandájával, hol magányosan csap le áldozataira a fekete álarcos lovas, a rettegett Fatia Negra. Hol aranyat, hol ékszert rabol. Puskagolyó nem fogja, kard nem sebesíti, nem tudni a földből bújik elő, vagy honnan terem ott, a félelemtől letaglózott utazók kocsijánál. Pokolbéli erők támogatását élvezi – ezt mesélik róla. Emberfia nem tudta eddig elfogni. Azt csak az olvasó tudja, hogy titkos földalatti pénzverdéje van, ahol igazi aranypénzt vernek, azzal fizetik ki a rögaranyat beszolgáltató hegyi embereket. A kormányzat sejt valamit, mert évek óta kevesebb a beszolgáltatott aranyrög mennyisége. Hová lesz? Senki nem tudja. 

Ez az egyik szál. A másik a pesti gazdag uzsoráscsalád feje, az évek óta ágyba kényszerült öreg nagyapa, aki vagyonos vőt akar és talál, s akarata ellenére hozzá, a dúsgazdag báróhoz kényszeríti elárvult, szépséges fiatal unokáját, Henriettet. Aki persze mást szeret. De ez a titkos és tiltott szerelem, Szilárddal, a nincstelen jogászgyakornokkal teljesen kilátástalan. 

Hátszegi báró, a kiszemelt férj fura szerzet. A becsületes fiskális, Sipos úr alaposan utánajár, ki is ez a messziről jött ember. Hátha a jellemrajza eltántorítaná házassági tervétől a gonosz nagyapát. 

„Szerelem dolgában nemcsak állhatatlan, de néha a bizarrságig szeszélyes, tivornyakedvelő és a nevetségig ínyenc. Hiú, mint egy indus herceg, kinek a feleség is csak a pompa nevelése végett szükséges. Durva és erőszakos, hirtelen haragjában senkit nem kímélő, többször halálosan megverte, akiket éppen rossz kedve útjában talált. Csodálatos hajlama van a betyáros kalandkereséshez, mely éppen semmi dicsőségére nem válik. A hozzá legközelebb állók suttogásai szerint van valami titokszerű egész életében, vannak számbavehetetlen napok és hetek, amik mintegy hézagot képeznek nála az évben, rejtélyes események, miknek kezdetét és végét senki nem tudja…” 

E bizonyítványok ellenére Henriette kisasszony sorsa meg van pecsételve, kérlelhetetlen nagyapjának fájdalmas szívvel kénytelen megadni magát: 

– Nőül megyek a báróhoz! – mondja. 

Mesélhetném tovább, a verespataki aranybányák mélyén működő titkos pénzverdét, Fatia Negra romantikus szerelmét a gyönyörű oláh lánnyal, Anicával, a megcsalatást és a bosszút, s közben szenvedések és szenvedélyek mentén a kalandokba szőtt fordulatos mesét. De nem mesélem, azt tanácsolom, olvassák el a regényt, nem fognak csalatkozni.

Irodalmár kutatók szerint Jókai – aki nyitott szemmel járt a világban – egy valóságosan élt emberről építette fel Fatia Negra alakját, kiről erdélyi utazásán hallott. Nopcsa László báróról, ki 1833 és 1848 között főispánja volt Hunyad megyének, fura mendemondák keringtek. E legendák azt mesélik, hogy a báró időnként rablóharamia képébe bújt és így fosztogatta a környékbelieket. Amikor Jókai regénye megjelent, az ott élők között sokan felfedezték a párhuzamot, a legenda szerint maga a báró is magára ismert.   

Hogy valójában ki volt az álarcos? A könyvben nincs leleplezés. Egyetlen pillanatot ír le, amikor lehull a fekete maszka. Egy remegő asszonyi kéz tépi le. Az író rettegett és regényes helyzetbe viszi Henriettet, éppen őt. 

„A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarcos egészen odalépett hozzá, tőre hegyét fölemelve, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarchoz, és leszakította azt a rabló képéről… Meglátta arcát és ráismert… Csak egy percig látta és azután ájultan rogyott le a földre…Azután nem tudni, mi történt…” 

Annyit ezek után sejthetünk, hogy egyedül Henriette a rettenetes titok birtokosa. S általa, most már mi is, a mese izgalmától felhevült képzeletű olvasók.

blog