Egyszerű dolgokról olvasunk, melyeket az ember magától is tudhat, talán valahol mélyen tud is, de amikor odaér a hetven-nyolcvan-kilencvenes éveibe, vagy elfelejti, vagy soha nem is gondolt rájuk. 

Azok az egyszerű észlelések, hogy egyszer csak nem emlékszem, hogy hová tettem a lakáskulcsot, hogy nem találom a szemüvegem, hogy az előbb még az eszemben volt valami, és most, ha megfeszülök, sem jövök rá, hogy mi… Ezek mind jeleznek valamit. Van, aki ki is mondja, te jó ég, az már az öregség!?

Egy kedves és nagyszerű högy, Beata Bishop, a rákot hatásosan gyógyító Gerson-terápia nagykövete, maga is gyógyult beteg, egy alkalommal, amikor interjút kértem tőle, s hirtelen semmi, de semmi kérdés nem jutott az eszembe, felnevetett és ezt mondta: 

- Ne aggódj. Amikor fiatalok voltunk, ott szaladgált a fejünkben egy kis manó, gyors volt, lendületes, hozta, amit kellett, s te mondtad. Most ez a szegény megöregedett, köszvény húzza a lábát, a dereka reumától szenved, alig tud járni… De figyeld csak meg, tíz perc múlva hozza!

Nevettünk, és valóban, talán tíz perc sem kellett, visszajöttek az emlékezetembe a kérdések.

Szóval öregszünk. De ez nem hétfőről keddre történik, s nem is szombatról vasárnapra – ez bizony egy folyamat. Polcz Alaine szerint húszéves korban kezdődik. S aki jól és okosan akar megöregedni, az már akkor elkezdi a készülődést. 

Hogy mivel? Időbeosztással, egészséges étkezéssel, testedzéssel, de legfőképpen sok mozgással, gyaloglással, sétával és olyan munkával, amit hasznosnak tart, amiben öröme telik, ami kiteljesíti az életét. 

S ami az egyik legfontosabb, hogy közösségben, társak között éljen. Családban, barátok között, embertársai közvetlen közelében közösen eltöltött tevékenységben. 

Nemrégiben videón láttam egy disznóvágást. Egy ismerősöm küldte, s hozzá elmesélte, hogy öt éve a baráti társaság kitalálta, hogy ilyenkor, farsang farkán közösen megszerveznek egy ilyen alkalmat. A faluház udvarán zajlik az esemény, úgy, ahogy az kell, böllérrel, pörzsöléssel (ami nem szalmával, hanem gázpisztollyal zajlott), együtt vakarják, tisztítják a kerekre gömbölyödött áldozatot, közösen főznek, fűszereznek, persze bevált recept szerint – s a kisdisznóra pár óra múlva, már a „jó édesanyja sem ismert volna rá”, mert ott sorakozott tepsikben a kolbász, sült a töpörtyű, gőzölgött az orjaleves. Körbeülték az asztalokat, késő estig tartott a disznótor, beszélgettek, koccintottak… látszott, hogy összeszokott társaság, (még csapódnak is hozzájuk), akik jól érzik egymás között magukat. 

Olyan jó volt látni a filmet!! Gondolatban végigszaladtam, hogy ez nemcsak az evésről szólt, hiszen készülni kellett, szervezni, előkészíteni mindent, fokhagymányt pucolni, fűszereket porciózni, munkát elosztani, s ez időbe, fáradságba került, de hát éppen ez adja a közösség lényegét, hogy együtt csinálják. Volt néhány fiatal is, gondolom a családból, de a zöme az mind vidám hetvenes. Asszonyok, férfiak… 

Kérdeztem, hányan voltak? 

- Az ötletgazdák, a Perzselők harmincketten vannak, de a toron ötvenhatan voltunk – hangzott a válasz – el is fogyott a kis disznócska, a maradékot elcsomagoltuk böjt utánra…!

Lám sokféle pillanata van az öregedésnek…

Kiss Ulrich könyvét ezzel a néhány sorral szeretettel és öregkori tapasztalataimmal ajánlom figyelmükbe. 

„Az öregséget ugyanúgy tanulnunk kell, ahogy tanulni kellett a felnőttkort is… A boldog nagymamák és nagypapák mellett ma nagyon sok a belső elégedetlenséggel küzdő, egyedül élő idős. Nekik is szeretném ajánlani ezt a munkát, hogy segítsen megtalálni, milyen célt adhatnak személyes életükben az öregségnek…”

Mert ha hiszik, ha nem, vannak célok! Nem akármilyenek!