csalad.hu - Pumpáld, mert elalszik!
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Pumpáld, mert elalszik!

Schäffer Erzsébet
2020. ápr. 10. 14:00
Blogok

Azt hiszem, a kiskőrösi ócskás kirakatában láttam meg évekkel ezelőtt. Lecövekeltem, talán még a homlokomat is odanyomtam az üveghez, úgy bámultam a kirakatban… mit is… a gyerekkoromat.

Egy ismerős állt bezsúfolva a kolompok, festett bögrék, ökörjárom, mángorló és más, dolgukat és gazdájukat vesztett öreg holmik között. Egy petróleumfőző! Egy porlepte, elkoszolódott öreg petrofor. A zöld oxidréteg alatt néhol előtűnt sárgaréz hasa, vizslattam, megvan-e mindene, a pumpa, a zárókupak, az égőfej… Már az illatát is éreztem, a semmivel össze nem téveszthető petróleumillatot, ami ott úszott a levegőben, amikor beletöltöttük az „üzemanyagot”.

– Mi gyorsfőzőnek hívtuk – néz rám az ócskás felesége – pikk-pakk megfőtt rajta minden.

Furcsa volt a szájából a pikk-pakk, mosolygós, kövér cigányasszony volt az ócskás felesége, rózsás szoknyás. Nem kezdtem alkudni, magától engedett az árból.

– Maga az első vevő, aztán látja, már dél van. Ez meg itt áll egy éve, nem kell senkinek, vigye ezerér’!

A vonaton megálltam, nem bontottam ki, de otthon az volt az első. Letéptem a Petőfi Népe megsárgult íveit, és ott állt gyerekkorom petróleumfőzője, ami a modern idők vívmányaként robbant be a háztartásunkba, nem kevés vitát, szitkokat, sértődöttséget, összeszorított szájakat hozva magával. A nagymama ugyanis, akivel együtt laktunk, látatlanban kiátkozta a bűzös masinát, ami föl fogja robbantani a házat, legkevesebb, hogy fölgyújtja a konyhát és még ki tudja miféle vészt hoz ránk.

– Láttam én már petróleumlámpát kigyulladni, égett ott az asztalon még a viaszosvászon is! – morgott nagymama, aki sose kiabált, de ezúttal komolyan haragudott.

Anyu városi lány volt, a háború végén kalandosan került falura, nehezen is szokta, sütni, főzni akkor tanult. Élete első rétesét titokban, behúzott függönyök mögött kanállal ették ki a tepsiből, de hát lángolt a szerelem, nagymama sem neszelt meg semmit, nem lett baj. De most nem tágított.

– Hogy még egy kancsó teáért is be kelljen gyújtani, tejet forralni, egy lecsót összecsapni… Nekem kell a petrofor és kész!

És bevonult életünkbe az „ipari forradalom”! Karcsú teste, gyönyörűen fénylő sárgaréz tartálya volt, a pumpájának gombja, a csavaros kupak is sárgaréz. Hatéves voltam, ha folt esett rá, szidoloztam boldogan.

A kiskonyhában kapott helyet. Elsőnek tejet forraltunk rajta. Apu hangosan diktálta a sorrendet.

– Gyufa, meggyújtod, csapot ki, lángot az égőfejhez, pumpálod és kész. Ha vége, lecsavarod!

Megbűvölve néztem a körben égő kék lángot, elmagyarázták, itt gáz fejlődik, az ég, ezért kell a pumpa, ha gyengül a láng.

– Pumpáld, mert elalszik!

Hányszor hallottam anyut, ahogy kikiabál a kiskonyhába. Akkor a bal kezemmel megtámasztottam a sárgaréz hasat a jobbal pumpáltam.

Mert a tejre rendszerint én vigyáztam. És valóban pikk-pakk felforrt, erősen kellett figyelni. Különben…

Húsvét volt akkor is. Másodikos voltam, álmodozó másodikos. A húsvétot tán még a karácsonynál is jobban vártam. Az, hogy „halottaiból feltámadott” azt annyira jó volt hinnem, bizalmat adott az egész hatéves életemre. És húsvétra új cipőt szoktam kapni új térdzoknival. Ha hideg volt, ha meleg, abban mentem a templomba.

Vasárnap reggel anyu az ünnepi ebédhez madártejet készített, a kedvencünket. Kora reggel föltette a petroforra a nagylábosban a tejet, odaállított figyelni. Hogy mi járt a fejemben, nem tudom. Arra eszméltem, fut a tej! Jaj…! Egy pillanat volt és elromlott minden. Elromlott az ünnep, a várakozás, megfeneklett az örömöm. Futott a fehér folyam le az asztalra, onnan a földre, hófehér folyó csordogált a lábamnál. Anyu berohant, elzárta a petrofort. Ilyenkor kiabálni szokott. Most csöndes volt. Odahúzta a könnyes arcomat a mellére, simogatta a hajamat. És a simogatása nyomán össze-visszadobogott a szívem a boldogságtól. Hogy minden jól van. Hogy egy ilyen kicsi rosszból hogy tud ilyen nagy jó születni…

– Van még egy kiskanna tej – súgta anyu – ezt a folyócskát meg összetakarítjuk.