csalad.hu - Két piros kardigán
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Két piros kardigán

Schäffer Erzsébet
2020. aug. 21. 8:00
Blogok

Ez sem mai történet. Annak a kis cigánylánynak is unokái lehetnek már, mint ahogy nekem is vannak…

Nagy szemekkel nézett a kis cigánylány a nyíregyházi pályaudvaron, kimosdva, masnisan ült az apja mellett, még ültében is fogta a kezét, jaj, el nem engedi, dehogy ereszti ebben a nagy tolongásban. De az apja is úgy ügyelt rá, mintha minden pillanatban föl akarna pattanni mellőle a gyerek, fölpattan, s eltűnik a váróterem forgatagában. A kislány bal keze az apjáéban, a jobbjában egy piros kardigánt szorongat. Aztán úgy érezte, ott a padon, ahol ülnek, minden rendben van, semmi baj nem lehet, a kardigánt szépen lerakta maga mellé. Ülnek, üldögélnek, nézelődnek mind a ketten, aztán egyszer csak a hangosbemondó szavára az apja fölkapja a fejét, te lány, ez a mi vonatunk! Szaladnak kézen fogva. A kardigán, kiabálok utánunk, nyújtom futtában, a férfi a saját nyakába kanyarítja hirtelen, int és szaladnak tovább.

-----

Nekem is volt egy ilyen piros kardigánom. Paprikapiros kis kötött kabát volt, alul két zsebbel, a zsebeken sárga kiskacsák, az egyik kacsa csőrében kék virág, a másikéban fehér. Hétéves voltam, amikor a piros kardigánt kaptam. Ilyen drága holmit kapni, az ritka ünnep volt. Azt mondták, az öcsikém hozta ajándékba, amikor megszületett. Elégedett voltam, mert az öcsikém legalább annyira tetszett, mint a piros kardigán.

Vittem is magammal mindenüvé, még Újfaluba is, ahová komppal mentünk gyöngyvirágot szedni. Komppal és biciklivel.

Akkoriban szombaton, még inkább vasárnap ebéd után csak gondolt egyet apám, és mentünk. Le a Duna-partra, kivártuk, hogy átérjen a komp, aztán csak rágurultunk. Kiszállva a túlparton alig mentünk gyönge félórácskát, már benn is jártunk a zsombékos, rigófüttyös ártéri erdőben. Térdig gyöngyvirágban.

Hát ide indultunk apámmal, a család egyetlen járgányával, a biciklivel. Aminek története volt. A történet egy tehénkével kezdődött. Híre jött, hogy a tehénkét a beszolgáltatás fejében el akarja vinni a végrehajtó. Apám idejében észbe kapott, s lett a tehénkéből egy százhuszonötös Csepel motorkerékpár. Szív alakú, rugózatlan üléssel, fekete sárhányókkal, bődületes hanggal, mire megszerezte volna hozzá az oldalkocsit, azt is el kellett adni. Vett az árából egy tizenhatos használt női biciklit. Azt aztán nyúztuk évekig. Hogy vinni tudjon rajta zsák darát, gyereket, a nyulaknak lucernát – vázat szerkesztett rá. Egy keményfa deszkát szépen megfaragott, elöl-hátul vájatot metszett bele, úgy illesztette a vázra. Ha mentünk valahová, pokrócot rakott alám, csak azután emelt maga elé. Olyan kényelmes ülés esett ott nekem, a királynak se jobb. Hát ezen a biciklin mentünk mi, hol nyulat pároztatni, hol őrletni, hol meg gyöngyvirágot szedni.

Május volt akkor, szélfújta, lebbenő, illatos május, az ibolya már elvirágzott, azt is az újfalusi erdőkből hoztuk. Azon a májusi vasárnapon kazalnyi fehér virágot vittünk haza, két karommal fogtam össze a bicikli ülésén a halomnyi virágot, az arcomat beletemettem az illatos, apró gyöngyök közé, apám tempósan kerekezett fölöttem, emlékszem, arra gondoltam, majd odaborítom a szoknyámból anyu elé a virágokat, az egész fehér zuhatagot, majdnem úgy teszek majd, képzelegtem, mint Szent Erzsébet a rózsákkal…

És ekkor eszembe jutott a kardigánom. A piros kardigán, ami a kompon odamenet még megvolt, megvolt még akkor is, amikor melegem lett és apám tiltakozása ellenére levettem és magam elé, a kormányra akasztottam. Meg is fogtam két oldalról, a hüvelykujjaimmal tartottam a piros kardigánt. Hogy hol eshetett le, hol veszítettük el, nem tudom.

Attól a pillanattól, hogy rájöttem, nincs meg, elszállt a varázs. Nem éreztem már a gyöngyvirágok illatát, Erzsébet rózsái lehetetlen történetnek tetszettek, békésen kerekező apámtól pedig csak egyetlen szót vártam remegve, azt, hogy mikor kérdezi meg, hol a kardigán?

Csak pár nap múlva vették észre, hogy nincs sehol. Én bújtam és hallgattam.

Milyen különös. A büntetés szinte szabadulás volt. Igaz, nagyon kemény. Százszor le kellett írnom, vigyázok minden holmimra és minden fillérre.

Az első osztályt végeztem, az volt az első vakációm. Megtanultam írni, lassan és gyöngybetűkkel. Emlékszem, egészen fehérek voltak az ujjaim az igyekezettől. Körmöltem az árnyékos verandán, a száz mondatra ráment a nyaram.

Mennyire fájt akkor! És mennyire vágynék most arra, hogy valaki írja elő a szabályt. Mondja meg, hogy mit tegyek, és mit ne tegyek. Segítsen, hogy mi a jó és mi a rossz. Hogy mit szabad és mit nem szabad.

Hogyan van ez… Nem tudok semmit. Elvesztettem és nem tudom, megtalálom-e valaha azt a piros kardigánt.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?