Hol azzal, hogy összegyűjti a szívének kedves embereket, és meghívja őket a kilencvenedik születésnapjára egy kedves kis vendéglőbe. Ott volt régi takarítónője csakúgy, mint elhagyott falujának plébánosa, ott voltak idős barátai – senki nem hiányzott. Az idősotthonban, ahol apró kis lakásában él – izgalmas előadásokat tart, érdekes embereket hív meg. Balogh Petres Judith megírta élettörténetét, Útban hazafelé címmel – letehetetlen, izgalmas olvasmány. Pár éve Pisti és a méhek címmel érdekes mesekönyvet írt a gyerekek okulására. 

Judith tele van derűvel és vérbő humorral, mellette nem tudsz unatkozni. Ráadásul tapintatos és bír azzal a tulajdonsággal, hogy nem erőlteti rád a társaságát – valahogy mindig úgy alakul, hogy te vágysz az ő társaságára. Szellemes beszélgetőtárs, aki figyelemmel tud hallgatni. Mindig elegáns, még egy pongyolában is. Jól ír és tüneményes memóriával élvezetesen mesél. Az alábbi történet is tőle való. 

Közvetlenül a háború után a Németországba menekült magyar fiataloknak több helyen magyar iskolákat létesítettek. Ezek az intézmények elképzelhetetlenül mostoha felszereléssel működtek. Niederaudorf-Reisach is egy ilyen (bentlakásos) gimnázium volt.  Az intézet helyszíne egy kis panzió, ahol az ötven lány a valahai étteremben lakott, tanult, étkezett – a nyolc osztály egy teremben. Nem voltak könyvek, térképek, sem füzetek, és papír vagy ceruza alig.  Szalmazsákokon aludtunk. A diákok és tanárok együtt éheztek és fáztak, de makacsul ragaszkodtak a tanuláshoz. Innen való a történet. Judith is részese volt. 

Egyik éjjel annyira éhesek voltunk, hogy nem tudtunk elaludni. Évának volt egy doboz szardíniája, amit éppen ilyen ínséges helyzetekre tartogatott. Valakinek volt két szelet kenyere.

Kisosontunk a közös hálóból a WC-be, mert egyedül ott volt villany éjjel. Éva ünnepélyesen kinyitotta a konzervet, és az elosztott kenyerek mindegyikére ráhelyezett másfél kis halat. 

- Ennek már szinte bibliai színezete van –  mondta Mari, majd hozzátette: - Én Istenem tégy még egyszer csodát! Meg tudnád szaporítani a kenyeret és a halat, mint akkor nagyon régen? 

Ezen hatalmasat nevettünk. Izgalmas volt ez a titkos találkozás és a még titkosabb lakomázás a W.C.-ben. És nevettünk azért is, mert ilyen merész hasonlatot mertünk mondani. Nagyviláginak és botrányosnak képzeltük magunkat és ezen persze újra kellett nevetni, de kicsit zavartan, mert nem tudtuk biztosan, hogy ezt talán meg kellene majd gyónni. Az is várható volt, hogy a jókedvünk áthatol a vékony falakon és nem kerüli el Adelsberger latin-magyar szakos tanárnő figyelmét. 

Mit ad Isten?! Percek múlva meg is jelent a tanárnő a W.C. ajtóban. Újból nevethetnékünk támadt, mert még sohasem láttuk ezt a magas, sovány, szigorú és tartózkodó rendfőnöknő típusú tanárnőt pongyolában és papucsban.

-Szabad lenne megkérdeznem, hogy pontosan mit művelnek itt a hölgyek? - kérdezte. Éva gyorsan lenyelte az utolsó darabka olajos kenyerét és csak akkor válaszolt. 

-Bocsánat, Tanárnő kérem, mi csak eszünk.

És akkor valami hihetetlen történt. Adelsberger az ajtófélfának támaszkodott és elnevette magát! Sohasem láttuk nevetni, még mosolyogni sem, de most úgy hahotázott, hogy a szemében megcsillant a könny. 

És akkor, ott a W.C-ben, november borongós havában, éjfél felé,  a tanárnő szigorúsága, megközelíthetetlen egyénisége és másvilági aurája leomlott. Hús-vér ember lett.  Együtt nevettünk vele, megszerettük őt, és soha el nem felejtettük.