Állok egy kiságy fölött… Nem igaz, nem is kiságy, ez az alkalmi szállás egyelőre a babakocsi jókora kosara. Ahogy nekem sem volt annak idején kiságyam, mesélték, az asztalos nem készült el vele, s addig egy vesszőből font ruháskosárban aludtam. Ha aludtam… Szóval a babakocsiból jönnek az apró neszek, finom nyögések, egy pici száj cuppogásai. És azok a babaillattal fűszerezett feledhetetlen csöndek, melyek egy kéthetes kis jövevény megfejthetetlen álmaiból nekünk, leselkedő felnőtteknek ajándékként jutnak.  

Állok, nézem és fülelek, semmi apró neszt, semmi mozdulást nem szeretnék elveszíteni.  Nézem ezt a négy kilónyi pici Valakit (az édesanyja az előbb mérte) és arra gondolok, semmi túlzás nincs abban, hogy a fogantatás, a születés egyszeri, semmivel föl nem érő csoda. Lehet, hogy leírtam már ezeken az oldalakon a mongol nagyanyó szavait – de nem lehet eleget ismételni, hogy el is higgyük –, aki az unokájának mesélt az ősi titokról: “Fogj a kezedbe, gyerekem egy tűt, és tartsd egyenesen, a hegyével fölfelé. A másik kezedből önts szép lassan a tűre egy zsák rizst. És ha egy szem rizs megáll a tű hegyén, akkora csoda, pont akkora, mint minden gyermek születése…”

Állok, odahajolok a nemrég érkezett, békésen alvó kisfiú fölé, figyelem, hogy emelkedik, milyen szaporán a takaró a mellkasa fölött. Nézem pihés haját, cakkos fülecskéjét, pisze orrát, mandulavágású csukott szemének ívét, és mint minden újonnan érkezett kisbaba fölött, arra gondolok, vajon álmodik-e. És ha álmodik, akkor vajon mit? Miről? Visszarémlik neki vajon az a másik élete? Ami abban az áttetsző, naponta változó titokzatos hajóban, az édesanyja méhében alakult és változott. A két magocska összetalálkozása óta az elmúlt kilenc hónapban minden pillanatban történt valami… Ma már mindent mérnek, okos eszközöket állítanak csatasorba, ezek számokat, centiket, grammokat tudnak – de a titokról, a fogantatás és a születés titkának lényegéről nem tudnak semmit.  

Állok a legkisebb unokám fölött és arra gondolok, ő biztosan emlékszik. Nem csak az elmúlt hónapokra, de az idők végtelenjére. Csillagmilliárdok tengeréből érkezett, ki tudja, talán bölcs, sokat megélt lélekkel. Ő még sokáig fog emlékezni, hiszen végtelen idők óta oda tartozott, onnan jött, onnan választotta éppen ezt a két embert anyjának, apjának, felnevelő dajkáinak, édesszüleinek.  

Nézem és elhomályosodik a szemem, egy zsoltár sorai jutnak eszembe:

Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem,

Tudod, ha leülök és ha fölkelek.

Még nyelvemen sincs a szó,  

És te már érted egészen, Uram.

Minden oldalról körülveszel engem

És fölöttem tartod kezedet.

Létem nem volt titokban előtted,

Amikor a föld ölén rejtve formálódtam.

Még alakot sem nyertek tagjaim  

és szemed már látott engem.

Ezt a zsoltárt teszem ide melléd, drága kicsi Jövevény. Ezt a biztonságot adó, végtelen irgalmat, amit üzen. Legyen veled, vigyázzon rád, vigyázzon óvjon téged, s akiket választottál: a szüleiddel együtt…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsaládcsalád mint pozitív értékgyermekvállaláskisgyermek