Tiszta lapot, hogy újraírhassa mindenki, aki elrontotta az életét, mint az az ismeretlen férfi a Zengőn…

Vendégeim voltak, szívemnek kedves emberek, jóbarátok a Mecsekből. Vacsoráztunk, iddogáltunk, rég nem láttuk egymást, hát a gyerekekről beszélgettünk. Vannak jónéhányan. Náluk is, nálunk is. Mesélték, hogy egyik unokájuk a novemberi születésnapjára azt kérte, menjenek föl a Zengőre. Az egész család. Amúgy nagy kirándulók. Föl is mentek. Testvérek, unokatestvérek, apák, anyák, nagyanyák, nagyapák. Még a féléves kicsi fiúcska is megtette első túráját a Zengőre. 

Lassan oszladozó köd volt, amikor fölértek. A gyerekek szétszéledtek, a felnőttek a ködről értekeztek, amikor megláttak egy magányos férfit. Vékony, inas, rokonszenves arcú ember volt. Közelebb jött. 

- Tegnap is köd volt – mondta – meg tegnapelőtt is. De kedden itt fönt sütött a nap. Aztán szerdán megint beborult. 

- Ilyen sokszor volt fönt a Zengőn? – kérdezték tőle. 

- Minden nap följövök. 

- Minden nap!?

- Tudják van egy fogadalmam. Hosszú a történet. Ha évekkel előbb találkozunk, nem ismertek volna rám, amilyen most vagyok. Szétvertem az életemet. Mindennel, ami rossz, ami árt, amit nem szabad. Aztán csak ültem a tévé előtt bambán százhúsz kilósan. A testem egyszer csak fölmondott, nem bírta, betegségek törtek rám. Olyan súlyosak, hogy egy idő után az orvosok megmondták, vége, ők már nem tudnak segíteni. Kellett egy kis idő, míg magamhoz tértem. Ahogy most látnak, az három évbe telt… Jól vagyok.

- És a fogadalom? – kérdezték a barátaim.

- A természet segített és megfogadtam, minden áldott nap fölmászom a Zengőre. Annyiszor, ahány méter magas. Ötszázháromnál tartok. Itt fönt minden nap más világ fogad. Néha fényképezek, néha csak nézek, találkozom fákkal – már ismerősek – néha mókussal, vadmadárral. Olykor emberekkel. Béke van bennem. És jövök holnap is…

A kis születésnapos és az unokatestvérek kiszámolták, ha a Zengő hatszáznyolcvankét méter magas, akkor még százhetvenkilenc napja van az ismeretlennek. 

Tartson ki! – mondtuk ott az asztalnál, és erre koccintottunk. 

Amikor másnap elbúcsúztam a barátainktól, matattam az asztalomon, és Márai Sándor verse akadt a kezembe. Nemrég küldte valaki. Mintha ide illene. A címe: Ajándék

Ajándék

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!

Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.