csalad.hu - Hagyd játszani a gyereked!
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
Hagyd játszani a gyereked!
Takács Bence, illusztráció: Jónás Csongor
2019. okt. 16. 9:00
Apajegy(zet)
Felrobbanok. Most komolyan ez az egyetlen lényegi kérdés, miközben lehajol a mélyen tisztelt óriás (felnőtt ember…) a gyerekemhez? Most komolyan megkérdezi a még alighogy négyévest, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz?

Vagy lehet, hogy csak nem tud értelmes, felnőttől-gyerekig terjedő módon közeledni. Nem tud odatérdelni a csodavár és a játékok mellé és azt mondani, hogy gyere, játszunk együtt! Én nem tudom…De egyre inkább látom régi önmagamat, azt a bujdosó fiatalembert ebben a bugyuta kérdésben és látom a mai énem – és a kettő között azt a pár évet, amíg nem voltam apa és amióta az vagyok.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Mert ezt kérdeztem anno én is. Marha érdekesnek találtam ugyanis minden egyes apróságba belelátni a jövőt, rávetíteni, hogy milyen „isteni” tehetség, vagy hogy mekkora lükepék, aki még a labdát sem tudja elkapni. Így közeledtem én is anno a gyerekek felé. „Mégis, te mi szeretnél lenni…?” És, ha azt mondta, hogy tűzoltó, akkor megkértem: ne beszélj már ilyen badarságokat, hiszen a szüleid diplomás, nyelveket beszélő emberek, ráadásul a felmenők között Kossuth-díjas, vagy éppen olimpiai bajnok is van, biztos nem leszel te tűzoltó…szóval ilyen barom voltam én is egykoron. Egyrészt azért, mert az ilyen és az ehhez hasonló kérdések megfogalmazása minimum illetlenség, sokkal inkább nemtörődömség, de leginkább önmagunk (az óriás) vállveregetése, hogy mi, azaz felnőttek, komolyan gondoljuk magunkat, és nem az a legfontosabb, hogy most éppen szerelőt vagy kukásbácsit játszunk.

„Tanulj meg fiacskám komédiázni! Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!”

Könyörgöm, ne vegyük már olyan komolyan magunkat, a nevünk mellé biggyesztett pozícióinkat, mert azok gyorsabban elfogynak, gyorsabban változnak, mint a gyermeki játékosság határai. Inkább üljünk le. Melléjük. Száguldjunk velük a vizes homokozóban, hemperegjünk a sáros hóban, legyünk gonosz szörnyek, vagy éppen autószerelő mesteremberek, és élvezzük Az életet. Mert az életet ők adják, ők szelídítenek vissza a valós dolgokhoz, nem pediglen mi húzzuk fel őket az élet szürke hétköznapjaiba. Nincs nagyobb öröm, mint tűzoltósat játszani a fiammal, aki tényleg tűzoltó lesz, de amint nála a labda, már sokkal inkább focista, míg a lányom éppen elaltatja gyermekét egy hosszas szoptatás után. És igenis, minél tovább játszhatnak, saját fantáziájuk mentén mozoghatnak, alkothatnak, „dolgozhatnak” a gyermekeim, annál teljesebb lesz az életük. Ezért nincs nálunk ilyen, hogy apanyelv – bőven ráérnek majd magukba szívni egy, nem a születésüktől elrendelt nemzet nyelvét, majd kultúráját. Ezért nincs nálunk heti 5-6 különóra, mert a legnagyobb ajándék és játék is, ha velük vagyunk, együtt sütünk, focizunk, vagy éppen rajzolunk. És ezért nem vagyok híve annak sem, hogy már 5-6 éves korban az életre kívánjuk kiválasztani őket, súlyos terheket rakva táskájukba, miközben pont az élet követeli meg, hogy még ne. Korai. Hagyjuk őket saját zónáikban kiteljesedni. Hagyjuk őket komédiázni, és közben az élet, az „óriások titka”, úgyis belopódzik…