És most megint Gyergyóba készülök. S ahogy teszem-veszem az emlékeimet, előjönnek mind, akik azóta velünk maradtak. 

A Kárpátok keleti völgyeiből már hazafele utaztunk. Átszeltük a Hargita tövében a Csíki-medencét, aztán tovább a Görgényi és a Kelemen-havasoktól közrefogott Gyergyóig. Ez itt a hamisítatlan Székelyföld. 

Áldás a bemenőnek, békesség a kimenőnek így fogad a faragott kapu, amin belépünk. Mert vendégségben vagyunk Czimbalmoséknál, Laci bácsinál és a felesége, Mariska néni fogad a házukba. Laci bácsi furfangos, falusi ezermester, aki minden masina nyitját megleli, vízimalmot épít a patakra, etetőt csinál a tyúkoknak és ostoros nyilat a gyerekeknek. Azt aztán a kert végében olyan magasra röpíti, hogy szem nem lát utána, mégis visszaesik. Mindig ugyanoda, arra a szent helyre, ahonnan felröpíti.

– Nyissátok a nagykaput, jön Venci, viszi a szénát! Mariska néni kiabál a kiskonyhából. Páll Vencellel, a szembe szomszéddal amolyan íratlan egyezségük van, ők ránéznek a házra, adnak a tyúkoknak, összeszedik a tojást; a kertből a széna meg az övék. Reggelente viszonzásul friss tej érkezik, szájban szétomló lágy orda, és egyik nap olyan juhtúró, de olyan...! Mariska néni be is állítja mindjárt Laci bácsit puliszkát főzni, nemsokára királyi juhtúrós rakott puliszkát tálal elénk – na, ilyet még nem ettem. A gyerekeink sörért mennek, az egyik jön vissza és újságolja, képzeljétek, itt is tud a boltos néni magyarul! Persze, hogy tud, magyar itt mindenki, intenek az asztalnál, csak a két pásztorunk román, ők fönt vannak az állatokkal a havason. Meg a rendőr, ő itt őriz minket a faluban. 

Négyszer fordulnak Venci bácsiék a rakott kocsi szénával, aztán hogy végeztek, leülnek. 
– Isten éltessen bennünket! – oroszhegyi pálinkával koccintunk, csúszik, mint az olaj. 

– Egészséget kívánok! – emeli poharát Páll Vencel, és menne már, mert fejni kell. Kérdezem, hány szekér szénával telelnek ki? Ahány láb, annyi szekér széna – számol – egy tehén meg egy ló az nyolc szekérnyi egy évben. 

Páll Vencelék gazdálkodnak, abból élnek, azt eszik, amit megtermelnek. Itt már, ha kevés is, de van szántó, pityókát ültetnek, zabot vetnek, megterem a káposzta, a zöldség. Sok az állat, marhák, juhok, lovak. Venci bácsiéknak három tehenük van, kettő fönn a havason, egy a borjúval az istállóban. Szent György napjától kint legelnek az állatok, a gazda haszna, hogy addig se kell etetni őket. A kihajtás nagy esemény. Különösen régen volt az. A pásztorok három napig hajtották a falu több száz tehenét, a messzi Kelemen-havasokba, a hegyi legelőkre. Egész havazásig kint maradnak velük.

Míg nem volt kollektív, rend volt a faluban, szól közbe Laci bácsi, a határpásztor május tizedike után szigorúan kivetette a sarcot, ha a tehén ráment valakinek a földjére. Most, hogy visszaadták a földeket, szokni kell a rendet újra.

Koccintunk megint. 

– Venci! Margitka üzent, már megfejtek, ülhetsz még! – szól be Mariska néni, s jól teszi, mert az oroszhegyi szilva valahogy nem engedi sietni az embert. Venci bácsi visszaereszkedik. Erőst nehéz itt most az élet, mondja, nem lehet tudni, hogy mi lesz, mert mi nemigen járunk boltba. Abból élünk, amit megtermelünk. Az embernek igencsak be kell osztani, hogy jusson mindenre. Aki dolgozik valahol, s fizetése van, annak mégiscsak könnyebb...

Milyen lehetetlenre fordult a világ, gondolom később, hogy elköszöntünk. A szénapadláson beszélgetünk, elszöktünk a többiektől, még a létrát is fölhúztuk magunk után, itt nem talál meg senki. Emlékszem, apám mindig arról beszélt, hogy a fizetés az csak fizetés. Pénz. Az romolhat, jöhet infláció – jön is –, a munka elveszhet, jöhet munkanélküliség – jön is –, de a föld,  az itt van. Nem megy el, megmarad. Ha magot vetsz bele, kikel. Fizet sokszorosan, az állat megfial, húst ad, tojást, tejet. Ha szegényen is, a föld mindig eltartja az embert, ezt mondta az apám. 

Belefúrom a fejem a szénába, aztán nagy kupacot gyűrök a pokrócom alá, s úgy fekszem, hogy kilássak az éjszakába. Az apró padlásajtóból is végtelen az ég. Bakacsinba vont a mennybolt fölöttünk, és ragyognak, a fehéren szikrázó csillagok.

                        ----

Más lesz ez a gyergyói utazás így sok év után.  Czimbalmos Laci bácsi már az égi kaszálók fölött röpteti az angyalkáknak az ő furfangos röppentyűit, s ki tudja, Venciéknél mi az újság. De Szárhegyen szénakaszálás ideje van most is, száradnak a petrencék, s Gyergyószentmiklóson találkozóra várnak, hát indulok a régi emlékekkel az újak elébe.