Egyszer csak sok lett minden körülötted. Az emlékek, a tárgyak, az emberek, a szavak. A hétfők, a keddek, a vasárnapok.  

Sok lett a város, ahová valamikor törekedtél, mert itt történnek a dolgok – mondtad akkor és sejtelmed sem volt, hogy a dolgok mindenütt történnek, csak jobban kellene figyelned és lassabban járnod.  

Elhagytad a gyerekkor tájait, utcáit, közeit, májusfáit, el a szomszédokat, a köszönéseket… akkor még nem tudtad, mit vesztettél velük.  

Azóta levedletted a ki tudja, hányadik kígyóbőrt magadról, és nem keményedik az új páncél rajtad. Talán ezért is érzed: sok. Valahogy sok lett minden. Dübörögnek a csöndek, fénnyel piszkosak az éjszakák – ott élnél, arra vágysz, amit valamikor odahagytál.  

     A gyerekkori reggelekkel álmodtál, amikor pizsamában szaladtál ki az udvarra, ahol egybe nyílt a bent a kinttel, harmatos lett a talpad, és visszarohantál becsukni, mert utánad kiabálták:  

    – Ajtó! A legyek!

A kislányt láttad álmodban, aki ül pizsamában a ház előtt a küszöbön. Odasüt a nap. Sovány kis feneke érzékeli a küszöb melegét, szeme befogja az udvart, a porcfüvet az udvari csap körül, a nyúlánk sárgabarackfát a kapor közé pottyant mézízű barackokkal. A kerekes kút vödrén a pihenő gerlét. Egy kis gyíkot nem messze, a kő hasadékában. Egy Duna-partról hozott, ottfelejtett kavicsot. A kislány füle neszeket hall, súrlódó hangokat. Anyja motoszkálását a konyhában, pirítós zsíros illata úszik utána, hallja nagyanyja sóhajtását, ahogy a fáslit tekeri a fájós lábára. Egy szarka csörög a diófán. Az utcán lovaskocsi megy el, csattognak a kövön a kerekek.  

    Semmi említésre méltó nem történik.  

    Semmi említésre méltó…?  

    A legfontosabb történik ilyenkor. Valahol legbelül a lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. Ott marad a pillanat, vele és benne porcfű, gyík, kavics, hangok, érzések, a pirítós illata.

    A padláslépcsőre odasüt a nap. Kényelmes széles deszkák a kislány emlékeiben a padláslépcsők. Elfért rajta a babatűzhely, az apró zománctányérokkal, a szomszéd Marikával készített mérleg, amin papsajtot, anyutól kapott kis lisztet, téglaport és pitypangszirmot lehetett mérni. Elfértek az újságpapírból csavart apró staniclik, mert bolt is volt a padláslépcsőn, abba mérték a mindenféle venni-valót. Odébb a kiskonyha árnyékában a fiúk a nagymamától kunyerált üres gyufásdobozokból vonatot csináltak, kerekeket is ragasztottak rá és rakodtak, szállítottak. A diófa alsó ágán volt a madzagra erősített felvonó – az is gyufásdobozból –, felhúzták a rakományt, hangosan kiabáltak, ahogy a felnőttektől hallották: Mehet vissza! Ezek és még sok ilyen kicsi dolog voltak a játékaik. Nem hiányzott abból az életből semmi.

    Ül a kislány a ház előtt a küszöbön. A szőlőlugas levelei közt játékos árnyak bújócskáznak a fénnyel, s a kislány arra gondol, a szőlőlugas mindig volt és mindig lesz. Jól gondolja.  

    Igen, a gyerekkor emlékei belénk vésődnek kitörölhetetlenül. Ezért kellene jól élhető, szegényen is gazdag gyerekkort örökbe adni a gyerekeinknek. Minőségi idő és ráérő figyelmes jelenlét – ez a legtöbb, amit mi felnőttek ajándékozni tudunk. Na meg, az üres gyufásskatulyák… Erre örökre emlékezni fognak. Akárhol is éri őket a felnőttkor. 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékvidékgyermeknevelés