A böjti káposztás cvekedli - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

A böjti káposztás cvekedli

Schäffer Erzsébet
2021. febr. 19. 6:00
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Ami valljuk meg, nem igazán böjti étel. De azért mégsem hús. Egyszer régen ifjú korunkban így indultunk neki a böjtnek – egy veszekedésben született káposztás cvekedlivel.

Az egész úgy jutott eszembe, hogy ma, amikor ezeket a sorokat rovom, hamvazószerda van. A katolikusoknál ez a nap szigorú böjt. Nagymama csak vizet ivott és három almát evett ezen a napon. A régiségben szép nevei voltak: böjtfogó szerda, száraz szerda, hamvas szerda – így nevezték más-más vidékenként. Ezzel kezdődött a nagyböjt, negyven hétköznap böjtöltünk, egészen húsvét vasárnapjáig.

Amikor összekerül két fiatal ember, szerelem, fogadalom, házasságkötés – hozza a saját családjából a szokásokat, s ez nem mindig passzol a másik család szokásaival.

Így volt ez nálunk is. Mi tartottuk a böjtöt, nem szigorút, de azért mégis, az ő, mármint a férjem családja meg nem.

Hamvazószerda volt. Szó szót követett, aznapra vártuk a barátainkat, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy világra szóló, nagy adag illatos káposztás cvekedlit. Már az elején vita volt. Hogy reszelni kell-e vagy vágni. A férjem segédkezett. Felvágta az egész fej káposztát! Egy lavórral lett. A fejemhez kaptam.

– Nem vágni, reszelni kellett volna!

– Miért nem mondtad?

– Ha ettél már, tudhatnád…

– Nem mindegy?

– Nem. A cvekedlihez reszelni kell.

– Akkor most vágva lesz. Ne félj, meg fogjuk enni.

– Szép. Vágni a párolt káposztát kell. Megnéztem a szakácskönyvben.

– Jó. Máskor előbb nézd meg. Most legalább már tudjuk. A cvekedlibe pedig ezentúl re-szel-ni-fog-juk.

Énekelve mondta, gúnyosan. Aztán bement a szobába és becsukta az ajtót.

Reggel óta ez ment. Valamin mindig összeszólalkoztak. Ez a cvekedli is. Egyszer a barátaikkal nosztalgiázva emlegették a nagymamák káposztás cvekedlijét.

– Szaftosan, jó sok borssal – merengett a barátnője, de a fiúk lehurrogták.

– Porcukorral, hófehéren – szavalta egyikük, és nagyokat nyelt.

Akkor határozták el, hogy egyszer meglepik az éhes társaságot egy hatalmas lábos lágyan rezgő, borsosan illatozó káposztás cvekedlivel. Aki akarja, majd megcukrozza.

Milyen jól indult ez nap és hogy elromlott. Nyugalmat próbált erőltetni magára, de nem ment. Nem értette igazán, miért idegesíti fel ilyen apróság? Ez az idétlen káposzta. Tudhatta már, hogy ellentétben vele, a férje lassú és alapos. Nem szíveli, ha valami nem úgy van, ahogy kéne. Mit kell nekem így undokoskodni, olyan vagyok, mint anyám, ha ideges, gondolta riadtan. Elmegyek egy kicsit, döntött és felvette a kabátját.

A férje a konyhában a káposztát szecskázta. Amikor benézett, a deszka fölött rákacsintott.

– Összeaprítom, úgy észre se veszik. És megpárolom szép lassan.

– A végén pirítsd oda. Én elmegyek, járok egyet, megjövök, mire itt lesznek.

De nem jött meg. Beült a könyvtárba, háttal a teremnek, hogy ne lásson senkit. Bánta az egészet. Hogy épp mára hívták meg a többieket. Pont mára. Éppen egy éve ismerkedtek meg. Olyan gyorsan történt minden. Vajon neki eszébe jut?

Az órára nézett. Már rég ott van mindenki, már rég esznek. Ő meg itt gubbaszt. Nem tudott eligazodni magán. Lassan szállt ki belőle a vádaskodás először, aztán az önvád.

Amikor benyitott, a lakásban halálos csend fogadta. A szobaajtó csukva. A konyhában a kölcsön-lábos alján még van egy kevés káposztáskocka. Akkor veszi észre, az asztalt nagy halom kavics borítja, az utolsó négyzetcentiméter is kavics. Közelebb megy. Fehér, rózsaszín, szürke, márványosan erezett, tisztára mosott szép kövek hevernek egymáson. Nagyon sok. Kézbe vesz egyet, megfordítja. Írás van rajta. Egy szó: Tékozlás. Nézi a többit, forgatja. Szavak azokon is. Küzdelem. Könnyek. Álom. Egy szürke kavicson ez: Hála. Egy fehéren: Remény. S a többin sorban: Alkonyat. Gyermek. Nevetés. Gyász. Élet.

Nézi a kavicsokat és azt gondolja, de jó lesz szépen leülni a földre és kirakosgatni mindet. Mind a háromszázhatvanötöt. Lassan benyit a szobába, halkan beszól.

– Ízlett nekik a cvekedli?

A férje suttog.

– Ízlett. Te nem kérsz?

– De igen – mondja, és hagyja, hogy kikaparja a lábost. Lett egy egész tányérral.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?