Hát még a gondolatba, hogy megint egy megismételhetetlen csoda történt ebben a gondokkal vert mégis gyönyörű, egyszervolt világunkban.

És most ketten is vannak a közelemben, egy nyolchónapos és egy egyéves bikfic. Két fiú. Az egyik temperamentumos, a másik Buddha nyugalmú. Mondják, hogy az unokákat jutalmul kaptuk, mert szülők voltunk. Jutalom? Én csak hálát érzek. És elmondom a köszöntésem. El, a négy gyerekünknek, a nyolc unokánknak, a dédunokánknak és velük minden gyereknek, most, ebben a bozsgó, lüktető, bodza- és jázminillatú májusban, ahol életről, újulásról, reményről szólnak mindenek. 

Állok egy babaágy fölött, odahajolok a kis ismeretlen fölé és mondani próbálom...

Amikor megláttalak, gyorsabban kezdett dobogni a szívem, elhomályosult a szemem is és egyre tudtam gondolni: de jó, hogy megérkeztél. Aztán arra, hogy milyen jókor, jó időben toppantál be ide közénk. És ahogy néztelek, arra gondoltam, vajon honnan tudják ilyen okosan kiválasztani az időt az ilyen kis tapasztalatlan bikficek, hogy mikor és hova érkezzenek. Vagy nem is vagy olyan tapasztalatlan? Hiszen évmilliók titkából, csillagmilliárdok világából érkeztél. Talán bölcs, öreg lélekkel? Ki tudhatja ezt? A legbölcsebb orvosok, tudósok is bevallják, a születés csodájáról alig tudnak valamit. 

Súg nektek valaki? 

Vagy küldenek? 

Milyen útipoggyászt kaptok? 

S hoztok-e üzenetet onnan, messziről? 

Mi itt, ebben az ajándékba kapott, egyszervolt-holnemvolt világunkban igen-igen feledékenyek vagyunk. Elfeledjük, miért jöttünk, mivel küldtek, mi a dolgunk. Csak rohanunk, érdektelen dolgok után futunk, és fut velünk az Idő. Az Idő, ami sok mindent hordoz, s mi ezt a sok mindent gyakran elfecséreljük. Úgy kell öreg fejjel utánanéznünk, kutakodnunk, keresnünk, sokszor már későn, hogy mire is érkeztünk ide, ahová ti most érkeztetek. 

És az Üzenet, ami nektek még sokáig ott ragyog a homlokotokon, a miénken sokszor már nem látszik a redőktől, a ráncoktól, a bizalmatlanul összehúzott szemöldökünktől. Pedig mi is ilyen tiszta homlokkal érkeztünk. És az előbb említett Üzenet, hiszem, hogy ma is ott ragyog minden arcon és szempárban, és legbelül a szívben, csak el kell csöndesednünk, meg kell nyugodnunk, s el kell engednünk sok fölösleges ballasztot az életünkből, kidobni a hajónkból, hogy játszhassunk szabadon, ahogy ti tudtok játszani. Meg kell tanulnunk újra a csöndet és a békességet, ami körülöttetek kis bikficek - olyan hatalmas. 

Jó itt maradni a kiságyak mellett. Sokáig. Csak hallgatni és nézni az éppen most érkezettet. Beszélni se kell, elég belefeledkezni a titkokat rejtő finom arcocskába, ami néha-néha mosolyszerű grimaszba rándul.

Vajon mire gondoltok ilyenkor? 

De jó lenne, csak sejteni is. 

Ahogy nézem évtizedek emlékével, és ma, öreg indiánként a kicsi gyerekeket, minden születésnél ez jut eszembe: Hogy Ti vagytok az Üzenet. Veletek üzentek, ahogy a világon minden kisgyerekkel. Hogy szeretve vagyunk, hogy bizalommal vannak irántunk, hogy megint ajándékot bíztak ránk. 

Azt érzem, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére, szép és kerek ez a világ, ahová ilyen csodák érkeznek. Mert minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda. Csak amikor egy kisbabát látunk, még nincs bennünk kétely, hogy ezt el is higgyük. 

Nőjetek nagyra és őrizzetek meg mindent, amit abból a titokzatos messzeségből hoztatok magatokkal! 

Isten hozott benneteket, édes gyerekeink!