Az édesanyámmal hosszú ideje őrlődünk azon, hogy a velünk élő 80 éves nagymamát elhelyezzük-e egy idősek otthonában. A helyzet rendkívül megterhelő érzelmileg, hiszen bármennyire is szeretnénk számára otthon biztosítani a 0-24 órás felügyeletet, az energiatartalékaink kimerülni látszanak. Szerencsénk van, ugyanis találtunk számára egy olyan nappali intézményt, ahol reggel 8 órától 16 óráig tartózkodhat, estére és hétvégére pedig hazahozzuk. A nagymama olyan izgatottan várja első napját az otthonban, mint kisgyermek az iskolát. Míg a lakásban mindössze a televízóra és a kertben való sétálgatásra korlátozódott az élete, most találkozhat és beszélgethet új emberekkel, olyanokkal, akikkel bizonyosan lesz közös témájuk hiszen egy generációból származnak. Mi pedig örülünk, hogy ennyire boldog és várakozásokkal teli, miközben azért az egyik szemünk sír is, hiszen valamennyire el kell engednünk a kezét. És ezzel nem vagyunk egyedül: számos család küzd hasonló kihívásokkal az életben. 

– Egy szülő gyermekeként megélni azt, hogy eljött az idő, amikor fizikai segítséget kell nyújtanunk egyre elesettebb, olykor magatehetetlen édesanyánknak, édesapánknak, rendkívül nehéz – kezdi Tróbert Anett időügyi referens. – Látjuk a leépülést, miközben törekednünk kell arra, hogy a nehézségek ellenére sikerüljön megőrizni a jó kapcsolatot – ez szintén embert próbáló feladat. A leépülés folyamatát lassítani ugyan lehet, ám megállítani sajnos nem. Ilyenkor szükséges külső segítség igénybevétele, akár fizikai, akár pszichés értelemben. Utóbbi esetében szakember segíthet abban, hogy a család minden tagja elfogadhassa és feldolgozhassa ezt a helyzetet. Az elfogadás a lehető legfontosabb, hiszen annak hiánya tükröződhet a viszonyban. A feszültség ellenére sem szabad megróni az idős személyt, hiszen nem tehet arról, ami történik. Előfordulhat, hogy már képtelen ellátni magát oly módon, mint annak előtte, mentális leépülés esetén netán már nem ismeri meg a családtagokat, ez pedig egy folyamatos gyász és veszteségélmény mindenki számára. 

Másképpen éljük meg 

Az idősödés tehát mindenkit másképp érint, van, aki 80 felett is nagyobb nehézségek nélkül el tudja látni magát a mindennapokban, míg van, aki már korábban a család komolyabb támogatását igényli. Előbb-utóbb vélhetően mindannyiunknak szembesülnünk kell azzal, hogy elérkezett az idő, amikor egy idős szerettünk ápolásra szorul.  

– Az idősödés folyamata teljesen egyéni, minden esetben más és más. A tudományterületek különbözőképpen határozzák meg, hogy hány éves kortól számít valaki időskorúnak, az ENSZ állásfoglalása szerint azonban az öregség kora 75 év felett köszönt ránk. Ettől függetlenül teljesen szubjektív, hogy ki mikortól érzi magát idősnek. Létezik a kronológiai korunk, amely a tényleges életkorunk, továbbá a biológiai korunk, vagyis az, hogy a testünk mit jelez. A társadalmi és szociológiai értelemben vett korunk az életszakaszunk környezetünk szerinti megítélése, a pszichológiai kor pedig arra utal, hogy mi magunk hány évesnek érezzük magunkat. 

“Egyre nehezebbé válik” 

– Amikor elindul egy gondozási feladat, jellemzően eleinte kevés teendővel jár, majd ez idővel egyre nehezebbé válik, ám időnként olyan is előfordul, hogy egy hirtelen jött betegség kényszeríti teljeskörű gondozásra a családtagokat – folytatja Anett. – Általában ilyenkor a családban egy személy – vagy ő a család többi tagjával karöltve – felvállalja az elsődleges gondozói szerepet: lehet ez fizikai gondozás, mentális támogatás vagy akár mindkettő. Rendkívül széles a skála, így a megélések is különbözőek lehetnek. A gondozási teendők okozta terhek két kategóriájára hívnám fel a figyelmet: az egyik az objektív terhek kategóriája, azaz a tényleges feladatok ellátása, a másik pedig a szubjektív terhek kategóriája, vagyis az, hogy a család miként is éli meg az adott helyzetet. Utóbbi nagyban függ a gondozó és a gondozott személyes viszonyától, továbbá attól, hogy milyen kapcsolathálóval és erőforrásokkal rendelkezik az életében, valamint mekkora leterheltséget jelent számára a főállású munkája. Többnyire ezek határozzák meg azt, hogy egy családtag miként éli meg a gondozói szerepet.  

„Nincs értékbeli különbség abban, ki hogyan bírja” 

– Érdekesség, hogy ha valaki hosszú éveken át gondoz valakit és a helyzet sok feladattal jár, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy terhesnek éli meg a mindennapokat, míg más számára egy látszólag könnyedebb és rövidebb ideig tartó gondozási feladat is lehet ugyanolyan megterhelő. Találkoztam olyannal, aki két hónap ápolás után azt mondta, hogy nem bírja tovább, ám olyannal is, aki tíz évig hősiesen és örömmel ápolta a szüleit. Fontos hangsúlyozni, hogy aki kevésbé bírja a megterhelést, az attól még egy szerető gyermek! Többségében megküzdési eszköztárunk és személyiségvonásaink függvénye az, hogy miként tudunk megbirkózni egy-egy nehéz szituációval. Nincs értékbeli különbség, nem kevésbé jó családtag az a személy, aki elfáradt, csak az ő helyzete és megélése más. 

“Előtte volt egy életem” 

– A gondozó vállán lévő súly befolyásolhatja az érzelmi jóllétet és érezhető lehet a hatás fizikai szinten is; részben akkor, ha nehéz gondozási feladatokat végzünk, részben pedig pszichés oldalról, amikor az érzelmi megterhelés okán már pszichoszomatikus tünetek is jelentkeznek. Szorongás, gyomorbántalmak, állandó megfelelési kényszer uralhatja a mindennapjainkat, szélsőséges esetben akár depresszió is felléphet. A magánéletben, emberi kapcsolatainkban és a munkánkban is kárt szenvedhetünk, lecsökken a privát szféránkra fordított idő. Nehéz, hiszen ebben a helyzetben több erőforrásra lenne szükségünk, de mégis kevesebb jut. Egy érintett mondta nekem egyszer: „Előtte volt egy életem, de most semmi magánszférám nincs.” Töltekeznie mindenkinek kell, mert egy ilyen feszített tempójú életvitel teljes kimerüléshez vezethet. 

Félnek a megbélyegzéstől 

– További nehézség lehet a társadalmi megítélés. Sokak számára szégyenérzetet okoz a segítségkérés: félnek, hogy a környezetük hogyan vélekedik majd róluk, pedig nagyon fontos, hogy idős szerettük igényei mellett odafigyeljenek a saját egészségükre is. Egy kutatás szerint a legtöbben azt jelölték meg válaszul, hogy kötelességből segítenek, ám jelentős számú volt az a csoport is, amely örömmel végzi a feladatokat. Kisebb százalékuk jelezte, hogy anyagi, társadalmi vagy családi elvárás miatt ápolja rokonát, és egész magas számmal nyilatkoztak arról, hogy ha tehetnék, nem végeznék tovább a gondozást. Ez rávilágít arra, hogy mennyire megterhelő lehet egy ilyen élethelyzet, sokan mégsem mernek vagy tudnak segítséget kérni. Ennek egyik oka belső indíttatásból fakad: úgy érzik, hogy ez a munka az ő kötelességük. A másik ok pedig az információhiány és a szociális ellátórendszerhez fűződő bizalmatlanság. Nem ismerik az intézményeket, nem hisznek bennünk vagy rossz tapasztalatuk van, mindemellett pedig félnek a környezet megbélyegzésétől is.  

Számolni kell a költségekkel 

– Segítséget kérni nem szégyen! A kutatás során sokan jelezték, hogy örömmel végzik ezt a munkát, ám azokat sem szabad elítélni, akik nem. Bizonyos családok személyes kapcsolatai konfliktustól terheltek, ami miatt szintén nehéz felvállalni a gondozói szerepkört. Számos ok állhat a háttérben, ezért fontos tudatosítanunk magunkban, hogy attól, mert segítséget kérünk, még nem vagyunk rossz emberek. Szeretnénk szerettünk számára biztosítani a lehető legjobb ellátást, ugyanakkor a saját egészségünket is védjük, ami jó. Mérlegeljük, hogy mi az ideális lehetőség az idős ember számára. Amennyiben önellátási képessége engedi, úgy maradjon otthonában, igény szerint pedig házi segítségnyújtással kipótolva csökkenthetjük a terheket. Ez meghatározott időtartamú: maximum napi 4 óra lehet, így egy teljes felügyeletet igénylő idős számára már nem elegendő. Ilyenkor fontos számba venni a további lehetőségeket. Magánúton gondozónőt fogadni anyagilag megterhelő lehet és Magyarországon jelenleg nagyon kevesen tudják megengedni maguknak, hogy megfinanszírozzanak egy 24 órás ápolást. Ebben az esetben vetődik fel az idős ember intézménybe kerülése.  

Ne döntsünk a feje felett 

– Nagy a dilemma; az állami vagy egyházi intézmények ugyan költséghatékonyabbak, ám hosszú a várakozási idő, a magánintézmények költsége pedig rendkívül magas. Nemcsak financiális értelemben, hanem lelkileg is megviseli a családot az idős elengedése, mégis van, amikor ez a lehető legjobb döntés. Amennyiben nehezen jutunk dűlőre, kérjük bátran egy szakember segítséget, aki lehet intézményvezető, szociális munkás, pszichológus vagy mentálhigiénés szakember, aki segít majd mérlegelni a különböző szempontokat. Fontos továbbá a megfelelő kommunikáció, hogy miként is közöljük idős rokonunkkal szándékainkat. Az természetesen nem lehet opció, hogy a feje felett döntünk vagy rákényszerítjük az akaratunkat, ugyanakkor kiemelném, hogy ebben a helyzetben mindkét fél kompromisszumkészségére szükség van. Amennyiben az idős nem döntésképtelen és nem szenved semmilyen szellemi leépüléstől, úgy a döntési szabadságot kötelesek vagyunk a kezébe adni, ugyanakkor a családot sem szabad arra kényszeríteni, hogy egy ekkora terhet akarata ellenére magára vállaljon. Az éremnek két oldala van. 

„A család nem hagyja el” 

– Amennyiben a család számára az egyetlen út az intézményi elengedés, úgy szintén szakember segíthet az elengedésben, hiszen ez egyfajta gyászfolyamat. Fontos, hogy legyen egy személy, aki segít az idősnek abban, hogy szembenézzen ezzel a nehézséggel. Ez nem rábeszélést jelent, hanem támogatást arra vonatkozólag, hogy megértse a helyzetet, mindvégig tiszteletben tartva a szabadságát. Kihangsúlyozva, hogy a család nem hagyja el, ugyanúgy gondoskodni fog majd róla, látogatni, szeretni fogja. Ennek ellenére is megeshet, hogy az idős személy ellenáll és nem képes elfogadni ezt a döntést. Ilyen esetben szintén a szakember nyílt és támogató kommunikációja lehet a kulcs. Tapasztalataim szerint a külső segítség igénybevételének egyik pozitív hozadéka, hogy hatására több minőségi idő jut a valódi emberi kapcsolatokra, amely különösen fontos az élet utolsó szakaszában.