csalad.hu - „Ez a tenyérnyi szerv csodát művelt”
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!
„Ez a tenyérnyi szerv csodát művelt”
Szűcs Anikó
2020. jún. 9. 9:08
Párkapcsolat
A szervátültetést még ma is sokan amolyan misztikumokkal átszőtt orvosi beavatkozásnak tartják, pedig azok számára, akik átestek rajta, az újjászületést jelenti. Éles Anett kétgyermekes édesanyaként ajánlotta fel a veséjét a férjének, Józsefnek, aki a sikeres transzplantációnak köszönhetően ma már teljes életet élhet.

Szíj József kétszeres vesetranszplantáltként ma is vegyes érzelmekkel idézi fel azt a húsz évvel ezelőtti nyári evezős túrát, amelyhez a szép emlékeken túl egy igen kellemetlen élménye is fűződik.

– Harminckét éves koromban a barátaimmal részt vettem egy dunai kenuzós táborozáson – kezdi Józsi. – Egyik délután épp a Duna közepén lapátoltunk, amikor elhaladt mellettünk egy motorcsónak, olyan nagy sebességgel, hogy az általa vert hullámok felborították a kenunkat, mi pedig beleestünk a vízbe. Ami még nem lett volna baj, hiszen kiúsztunk a partra, viszont a víz iszonyatosan hideg volt, aminek meglett a következménye. Mire hazaértem a kenutúráról, addigra nagyon belázasodtam, ezért rögtön orvoshoz mentem, aki a megfázás mellett prosztatagyulladást diagnosztizált. Antibiotikumos kezelést írt fel, ami megtette a hatását, az urológiai kontroll viszont azt mutatta, hogy a vesefunkcióim nem túl jók. Elküldtek a nefrológiára, ahol a megfázásnak tudták be az emelkedett értékeket, de miután a helyzet két héttel később sem javult, onnantól kezdve rendszeresen vesegondozásra jártam. Gyógyszeres kezelés hatására sem változtak az értékek, így fél évvel később elvégeztek egy vesebiopsziát, a szövettani vizsgálat pedig egy autoimmun vesebetegséget, IgA-nefropátiát igazolt. Mivel ennek a betegségnek nincs speciális terápiája, az orvos azt javasolta, hogy amennyire lehet, vigyázzak a vesémre. Megfogadtam a tanácsát, kialakítottam a megfelelő étrendet, odafigyeltem az életmódomra, és egy jó ideig működött is ez a „terápia”. Mígnem öt évvel később kaptam egy E. coli fertőzést, aminek a hatására hirtelen megugrott a kreatinin-szintem, és onnantól kezdve már nem állt vissza az ominózus érték. Két évvel később az állapotom annyira leromlott, hogy nem kerülhettem el a művesekezelést (dialízist).

„Embert próbáló időszak volt”

Mint mondja, az első alkalom a negyvenedik születésnapja utáni napra esett, és attól kezdve hetente háromszor dialízisre járt, ami fizikailag és lelkileg is nagyon megviselte. A kezelés mellékhatásait is nehezen tolerálta.

– A vérnyomásom borzasztóan megemelkedett, egy idő után már hat-hétféle gyógyszert szedtem rá, és az sem segített – magyarázza Józsi. – Minden kezelés után bent töltöttem az éjszakát a kórházban, annyira rosszul voltam. Egy év után a tüdőm vizesedni kezdett, az állandó hipertónia pedig szívbillentyű-tágulatot okozott. Ahogy teltek a hónapok, egyre rosszabb állapotba kerültem.

– A fiunk tizenegy éves volt, a kislányunk pedig kettő, amikor elkezdődött a kezelés – kapcsolódik a beszélgetésbe Éles Anett, Józsi felesége. – Bár a nagyszülők besegítettek, így is embert próbáló időszak volt. Amikor először felmerült az élő donoros szervátültetés lehetősége, tudtam, hogy én nem jöhetek szóba donorként, mivel a vércsoportom nem azonos Józsiéval. Az anyukáját pedig, aki a vércsoport egyezősége miatt potenciális szervadományozó lehetett volna, a magas vérnyomása végett nem javasolták donornak. Később áttértünk az otthon végezhető hasi dialízisre, ami mellett Józsi többé-kevésbé folytathatta az addigi életét. Azért csak többé-kevésbé, mert négyóránként el kellett végeznie a kezelést, ami egyrészt nagyfokú megkötöttséget jelentett, másrészt a családunk mindennapi életvitelét is jelentősen befolyásolta.

Édesanyjától kapott új vesét

Ráadásul az elkövetkező hónapokban Józsi állapota tovább romlott, és egyre sürgetőbbé vált a vesetranszplantáció szükségessége.

– 2009-ben felcsillant egy reménysugár – mondja Anett. – Akkor tervezték elindítani az úgynevezett keresztdonációs programot, ami az élődonoros szervadományozás egyik speciális formája. (Ebben az esetben összehoznak két párt, ahol a párok egymásnak nem adhatnak szervet, de a másik pár beteg tagjának viszont igen, ily módon létrejöhet egy „szervcsere”, amennyiben ehhez minden résztvevő hozzájárul – a szerk.)

– Elkezdtek kivizsgálni, ám egyszer csak kiderült, hogy ez az eljárás Magyarországon jogilag még nem szabályozott, úgyhogy az egészet le kellett állítani. Akkor és ott hirtelen nem tudtuk, hogy mihez kezdjünk, mert féltünk, hogy a dialízis teljesen tönkreteszi Józsi szervezetét. A klinikán ismét felmerült a kérdés, hogy ki jöhet szóba vércsoport-azonosság alapján. Ennek kapcsán anyósom újból felmerült lehetséges donorként, azonban előtte fel kellett tárni az akadályt jelentő magas vérnyomása okát. Ez sikeresen megtörtént, és miután a szükséges kezelésekkel orvosolták a problémát, alkalmassá vált arra, hogy szervet adományozzon. A transzplantáció jól sikerült, és az új vese kiválóan működött – hét évig.


„Hosszú és küzdelmes út várt ránk”

2017-ben ugyanis Józsi betegsége kiújult, olyannyira, hogy ismét szükségessé vált a dialízis.

– Ez a hír mindkettőnket mellbe vágott – teszi hozzá Anett. – Az első gondolatom az volt, hogy azonnal lépnünk kell valamit, hogy mielőbb megoldást találjunk a helyzetre. Ekkor a doktornőnk felvetette az úgynevezett AB0 inkompatibilis, azaz a nem vércsoport-azonos átültetés lehetőségét. Ennek az a lényege, hogy a donor és a recipiens vércsoportjának nem egyezése miatt problémát okozó antitesteket eltávolítják a vérből. Ez egy speciális kezelés, amit Magyarországon egyelőre nem tudnak elvégezni, hozzánk legközelebb Ausztriában foglalkoznak ilyen beavatkozásokkal. Mindennek természetesen előfeltétele, hogy az előzetes vérvizsgálat alapján a recipiens szervezete ne termeljen gondot jelentő ellenanyagokat a donor vére ellen. Szerencsére nálunk ez jó lett, így elindultunk ezen az úton, amiről akkor még nem tudtuk, hogy hosszú és küzdelmes lesz.

„Tudtuk, hogy jó kezekben vagyunk”

Anett elmondása szerint a férje második szervátültetésénél az előkezeléssel együtt összesen hét hetet töltöttek a linzi kórházban.

– Mindvégig tudtuk, hogy jó kezekben vagyunk – teszi hozzá. – Amikor az operáció után kinyitottam a szemem, az első kérdésem az volt: hogy van a férjem? Mint utólag megtudtam, Józsi ugyanezt kérdezte rólam, amikor magához tért a beavatkozás után. Az orvosok megnyugtattak: azt mondták, minden a legnagyobb rendben van, a műtét jól sikerült, már a műtőasztalon beindult a férjem új veséje... Annyira örülök, hogy ez így alakult, és hogy tudtam neki segíteni!

„Lehetetlennek tűnt, mégis sikerült”

Az 1991-ben alakult Transzplantációs Alapítvány egyrészt szeretné tudatosítani a civil emberekben a transzplantáció életmentő voltát, másrészt igyekszik felhívni a szakma figyelmét a donorjelentés fontosságára. Az 1998 óta közhasznúként működő szervezet feladatául tűzte ki a szervátültetett és a donorszervre váró gyermekek testi-lelki rehabilitációját, sportos életmódra való ösztönzését is. Kiemelt hangsúlyt kapnak a nekik szervezett programokra, hiszen rajtuk keresztül tudják a legjobban bemutatni, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők a transzplantáció révén teljes életet élő, egészséges emberekké válhatnak. A szervezet 2007-ben alapította a Pro-Vita díjat, melyet az életet adományozó szervdonorok kapnak.

Amikor azt kérdezem Anettól, magától értetődő volt-e számára, hogy felajánlja az egyik veséjét a férjének, mosolyogva bólogat.

– Akkor és ott már csak arra tudtam gondolni, hogy mielőbb szabaduljunk ki ebből a helyzetből – magyarázza. – Egyetlen pillanatig sem hezitáltam ezen, mint ahogy Józsi számára sem volt kérdés, hogy elfogadja-e a vesémet vagy sem. Mindkettőnk felajánlaná a segítségét, ha a másiknak arra volna szüksége, és ugyanúgy el is fogadnánk, hiszen a szeretethez a kölcsönös elfogadás is hozzátartozik. Egy ez bizalmi döntés mindkét fél részéről.

– A műtét óta sokan megkérdezték, hogy milyen érzés egy vesével élni, de azt kell mondjam, hogy ugyanolyan, mint kettővel – folytatja Anett. – Hála Istennek, jól érzem magam. Tudom, hogy sokan félnek a transzplantációtól, mert tele vannak kérdőjelekkel és kétségekkel. Ezért itt és most arra biztatnék minden érintettet, hogy ha van egy kis remény a gyógyulásra, akkor vágjon bele, mert a szervátültetés megadja a teljes élet lehetőségét. A mi esetünkben is lehetetlennek tűnt ez az egész, hiszen Józsival nem vagyunk vérrokonok, és menet közben megannyi akadály merült fel a bürokrácia ágas-bogas rendszerében, de a végén mégis sikerült.

„Szoros kötelék a miénk!”

Anett és József ha akarná sem tagadhatná le, hogy az elmúlt évek megpróbáltatásai – és persze a szép pillanatai is – még közelebb hozták őket egymáshoz.

– Mi eddig is nagyon jó kapcsolatban voltunk, és amellett, hogy ennyi idő elteltével sem hagyott alább a szerelmünk, egymás legjobb barátai is vagyunk, igazi lelki társak – mondja a feleség. – Ráadásul együtt is dolgozunk a saját cégünkben immár tíz éve. Szoros kötelék a miénk! Jó érzéssel tölt el, ha arra gondolok, hogy az én vesém dolgozik Józsiban, mert nincs annál rosszabb, mint amikor tehetetlenül nézed, hogy valaki, akit nagyon szeretsz, szenved, és nem tudsz neki segíteni – jegyzi meg Anett, aki életet adományozó szervdonorként tavaly októberben a Transzplantációs Alapítvány jóvoltából miniszteri Pro Vita díjban részesült.

– A vesémet laparoszkópos eljárással vették ki. Amikor először megláttam a műtéti helyet, meglepődtem, ugyanis teljes egészében a császármetszésem vonalán nyitották fel a hasamat, és a vesét konkrétan ott vették ki, ahol annak idején a kislányunk született. Számomra ez egy nagyon megható dolog volt, mert abban a pillanatban, amikor megláttam a vágást, arra gondoltam, hogy ezen a résen én már két embernek adtam életet.

Húsz éve együtt jóban és rosszban

– Az biztos, hogy ez egy nagyon különleges érzés, és szinte minden nap megsimogatom azt a helyet, ahol beültették Anett veséjét, mert ez a tenyérnyi szerv tényleg csodát művelt – szólal meg Józsi. – Lassan húsz éve vagyunk együtt a feleségemmel, és nem emlékszem arra, hogy az elmúlt két évtizedben lett volna olyan pillanat, amikor elgondolkodtunk volna azon, hogy mi ketten esetleg nem a jó irányba tartunk. Sőt, azt mondhatom, hogy napról napra szorosabbra fűződik a köztünk lévő egyébként is erős kötelék. Egyetlen szomorúságom van, mégpedig az, hogy gyakorlatilag nem sokkal az említett dunai kenutúra előtt jöttünk össze, ami azt jelenti, hogy szegény Anettnek szinte az első pillanattól kezdve kijutott a betegségemből. Mígnem a sors úgy hozta, hogy végül ő „oldotta meg” ezt a problémát, és nagyon remélem, hogy ezzel egyszer s mindenkorra pont került a vese-történetnek a végére.

– Bár annak idején más irányt vett az életünk, az útjaink mégis visszakanyarodtak egymáshoz – jegyzi meg Anett. – Amikor szóba került a szervadományozás lehetősége, azt mondtam Józsinak: ha ez is stimmelni fog, ha jók lesznek az eredményeim, és tudok vesét adni neked, akkor már biztos, hogy minket a Jóisten is egymásnak teremtett. Büszkeséggel tölt el, hogy segítettem a férjemnek. Csodálatos érzés, hogy megmenthettem az életét.

(fotó: privát)