Bayerné Juhász Viktóriának nemcsak a gyermekei élnek mozaikcsaládban, hanem serdülőként maga is így nőtt fel. Önmaga példájának tükrében még inkább törekszik arra, hogy fiai minden lelki támogatást megkapjanak az új családfelállásban. 

Éppen a lázadó időszakodban váltak el a szüleid. Hogyan viselted? 

– 14 éves voltam és nagyon nehezen éltem meg: rengeteget buliztam és több tantárgyból is megbuktam abban az időszakban. Nem érdekelt egyszerűen semmi, csak ki akartam ereszteni a gőzt és feldolgozni valahogyan a veszteséget. Ma már tudom, hogy nem a legjobb megküzdési módszert választottam, de a történtek még így is kevésbé viseltek meg engem, mint az akkor 12 éves öcsémet, aki ennek következményeként a virtuális világba menekült. Néhány év elteltével végül mindkettőnknek sikerült átlendülnie a mélyponton, én cukrász szakmát szereztem, ő pedig villanyszerelő lett. 

Öcséd édesapáddal maradt, te pedig édesanyáddal… 

– Igen. Anyukámmal és a nevelőapámmal nőttem fel, akihez házasságkötésük után nem sokkal oda is költöztünk. Eleinte voltak súrlódásaink bőven, sőt, csúszott ki olyan is a számon, hogy „Nem vagy az apám!”, de ma már bármikor örömmel öleljük át a másikat, hiszen nagyon fontos szerepet töltünk be egymás életében. A válás utáni első karácsonyunk egy rémálom volt, ezért nem is tartottuk meg. Azóta viszont minden egyes évben hatalmas karácsonyi ünneplést szervezek a családnak (mosolyog). 

Említetted, hogy igazából az első kisfiad születése segített megtörni a jeget közted és a nevelőapukád között. 

– 18 éves koromban költöztem össze a nagyobbik fiam, a most hétéves Marcell édesapjával, és a baba születése kovácsolt össze még jobban minket a nevelőapukámmal, illetve az anyukámmal is sokkal szorosabbá vált a kapcsolatunk. 

Viktória, Marcell, Zoltán és Zalán

Hogyan ismerkedtél meg a jelenlegi férjeddel? 

– Egy online társkeresőn. Mondanom sem kell, ez mennyire próbára tette a tűrőképességemet és a türelmemet… (nevet). Aki már próbálta, biztosan tudja, hogy egyáltalán nem könnyű megtalálni a tűt a szénakazalban, de szerencsére nem is lehetetlen. Most vagyunk lassan három éve együtt, a közös gyermekünk, Zalán pedig már kétéves. 

Mi fogott meg először Zoltánban? 

– Frappánsnak találtam a bemutatkozó szövegét és nagyon megragadott, hogy külön kiemelte, mennyire szereti a gyerekeket. Egyáltalán nem okozott gondot neki, hogy egyedülálló anyukaként lépek a kapcsolatba. A fiammal viszonylag könnyen megtalálták a közös hangot, amihez kellett azért adnom némi útmutatót: Marci sajátos nevelési igényű gyermek és kicsit másképp kell vele bánni, mint a többiekkel, de Zoli ezt az akadályt is ügyesen megugrotta.  

Hogyan kerültek közel egymáshoz? 

– Zoli az első találkozóra kis játékkal érkezett. Később gyakran leült vele legózni és igyekezett minél többször és egyértelműbben kimutatni a szeretetét. Marci mindössze kétéves volt, amikor az édesapjával szétváltak útjaink, ezért viszonylag korán hozzászokott, hogy az édesanyja mellett más férfi van. Zoli sajátjaként kezeli és szereti Marcit, még szokta is mondani neki, hogy „Apád helyett apád vagyok!”  

Szerinted mi lehet az oka annak, hogy Marci és Zoli hamarabb „összebarátkoztak”, mint anno te és a nevelőapukád? 

– Az életkornak biztosan fontos szerepe volt ebben. Azt gondolom, hogy soha nem szabad valakivel csak a közös gyermek miatt együtt maradni és vér-veríték árán is akár, de hosszú éveken át kínlódni, hiszen abban a családban minden egyes tag szenved. Örülök, hogy én még időben kiléptem a kapcsolatból és Marcinak volt ideje közel kerülni a nevelőapukájához. Most pedig már a közös gyermek, Zalán is a család tagja; így éldegélünk mi négyen békében, boldogságban. 

A változás jó is lehet 

Fridvalszki Nóra

Fridvalszki Nóra klinikai szakpszichológus úgy véli, hogy egy mozaikcsalád kialakításakor elsősorban az édesszülő felelőssége, hogy a gyermeket ne érje lelki sérülés. 

– Nagyon fontos, hogy az ellennevelés semmiképpen se történjen meg, azaz ne hangoljuk a gyermeket a másik édesszülő ellen. Sokan, akár észrevétlenül is megteszik ezt és olyan elszólások hagyják el a szájukat, mint például: „apád soha nem tudott semmit sem jól csinálni” vagy „anyád nem is szeret annyira, ha már most új kapcsolata van”. Ezek ártanak a legeslegtöbbet. A család integritásának létrejöttét az édesszülők tudják megfelelően támogatni, mégpedig azzal, hogy ha a másik félnek új társa van, elfogadó és toleráns módon állnak hozzá a megváltozott élethelyzethez. Az új felállásnál fontos törekedni arra, hogy a gyermek számára megszokott nevelési elvek és szabályok többé-kevésbé azonosak maradjanak, ebben pedig már a nevelőszülő együttműködésére is szükség lesz. Nyilván ennek a nehezebb része az, hogy ő még nem érzi igazán kompetensnek magát a nevelésben, hiszen alig ismeri a gyermeket, épp próbál belerázódni a mindennapi közös rutinba és eleinte egyfajta nagyszülő szerepben van. Támogatóként figyel a háttérből, szereti a gyermeket, amelyet szóval és cselekedetekkel is alátámaszt. Ez kezdetnek nagyon jó, de a legideálisabb, ha mindenki megszeret mindenkit és érvényesül egy úgynevezett „körbeszeretés”. Ennek elérésére természetesen sok belefektetett energiára van szükség.  

Legyen közös pont 

– Érdemes arra is felkészülni, hogy a gyermek – a gyermekiségéből adódóan – panaszkodni fog; vagy a nevelőszülőre vagy az édesszülőre. Utóbbinál a panasz tárgya az lehet, hogy úgy érzi, édesszülőjének fontosabb az új társ, mint ő. Ezért nagyon fontos, hogy mindig szánjunk elegendő időt arra, hogy a gyermek kettesben is tölthessen időt az édesszülőjével és megmaradhassanak a közös rituáléik. Idővel pedig nyugodtan be lehet vonni a harmadik felet: a nevelőszülővel is lehet közös érdeklődési kört találni, eljárni együtt moziba, színházba, úszni, akár hárman – később pedig, ha már leomlott a fal – kettesben is. Fontos, hogy a gyermek érezze, hogy igényei figyelembe vannak véve és amikor megpróbál nyitni, akkor a reális keretek mentén terelgessük őt, miközben új társunknak igyekezzünk megelőlegezni a szülői kompetenciát.