Aztán egy nap csöngött a telefon.

– Holnap este kilenckor legyél a Nyugati előtt. Ahol az óra forog…

Hallgattam. Mi fog ebből kisülni? A fiam beleszólt, itt vagy…? Ott fog várni az óránál a Filó, bízd rá magad!

A hangjából éreztem, már le is tenné a kagylót. Mint valami kémtörténet, gondoltam. A fiamban mindig volt regényes hajlam.

– Halló, ez úgy hangzik, mint valami merénylet, nem gondolod?

– Az is, merénylet, ellened! Na, szia, mama! – és letette a kagylót. Nyilván rengeteg tennivalója volt, mint mindig. Süket csöndet hallottam néhány percig, aztán pipipi, a megszakított vonal sípolt üresen.

Mért pont a Filó, gondoltam. Pont ez a Filógyerek a festett hajával… most vonuljak végig a városon egy ilyen punk gyerekkel. Lehet, hogy el se kéne mennem, gondoltam, de tudtam, hogy el fogok menni, alig vártam a holnapot.

Este kilenckor ott voltam az óránál pontosan. Filó loholva érkezett. Csókolom, lihegte, zavart volt, aztán visszazökkent, és csak annyit mondott, mehetünk. Nekivágtunk a körútnak. Legszívesebben faggatni kezdtem volna, de a fiú nagyokat lépett, ha azt akartam, hogy mellette maradjak, igyekeznem kellett. Oldalról rá-ránéztem, istenem, ez a gyerek a fülbevalójával, meg a varkocsba font hajával… Nem értettem, miért pont Filóval kell nekem az isten tudja, hova odatalálnom. Bekanyarodtunk egy mellékutcába, aztán egy másikba, végül jobbra a sarok után a fiú hirtelen lestoppolt egy pincebejárat előtt. Lentről erős zene hallatszott. Tessék lemenni, mondta szűkszavúan, odaintett egy lila szájú lánynak, csá, aztán megint rám nézett, tessék csak lemenni, és mintha vigasztalna, jövök majd én is, bökte oda, és befordult a sarkon.

Jó kis helyzet, gondoltam, amikor araszoltam lefelé a lépcsőkön. Micsoda ötlet idehívni! Lent kibővült a tér, a halvány fényben éppen csak látni lehetett. Szanaszét kék székek, kék asztalok, a mennyezet is kék, a sötét színektől még nyomasztóbb minden. Néhányan az asztaloknál üldögélnek, a bárpulton gyertya világít, a terem végében csoportosulás. Arrafelé megyek, előttem széles pincetorok nyílik, a falak meghagyva csupaszon, a bevájt mélyedésekben gyertyák égnek, a pince végében játszik a zenekar. Szaxofon, gitár, dob, trombita. Óóóó! Már értek mindent. Ez az ajándékom. Hogy meghívott a zenekarához.

Kicsit közelebb megyek, nincs ülőhely, néhányan a zenekar előtt a földön ülnek. Jobb oldalt nekidőlök az üres falnak, hallgatom az erős hangokat, valami szorongatja a torkomat. Nem is a torkomat, egészen lent a gerincemet, a gyomromat, a szívemet. Nézem a fiúkat. Az enyém, ez a nehezen megnyíló, rejtőzködő gyerekférfi oldalt áll a közönségnek. Csukva a szeme. Énekel.

Jó, hogy van hova támaszkodnom, jó, hogy sötét van, és az is jó, hogy dobhártyarepesztően hangos minden. Nézem az ismerős, nyurga alakot. Elálldogálnék itt ítéletnapig.

Hirtelen abbamarad a zene, kigyullad néhány csupasz villanykörte. Az énekes a hirtelen fényben szeme elé árnyékolja a kezét, kinéz a közönség felé, és azt kérdi szemtelenül:

– Netán itt van valahol az én anyukám?

Megint szorít a gerincem, vörös lehet a nyakam, mint amikor boldog zavarban vagyok, intek, igen, itt vagyok. A fiam visszaint, mosolyog, hátralép és újra sötét lesz. A szaxofon kezdi a melódiát. Heppi börsz déj tu ju… Jó, hogy megint sötét van, gondolom és törölgetek valamit az arcomon, de hiába. Már tiszta víz a papírzsebkendőm.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem