Először a kis kertvárosi suli, a „Dózsa” előtt lassítottam le. Aztán egy budakalászi általános iskola elé értem. Végül Pomázon, a régi iskola előtt ért a csengőszó. Mi mindent láttam akkor reggel…! 

Nem csak nekünk, felnőtteknek indul ám a nap reggelente! Amikor persze éveken át kentem a tízóraikat – mikor tizennyolc évesek lettek, kiszámoltam, csak úgy játékból, hogy ötezerhatszáznegyven tízórait készítettem iskolás éveik során –, akkor nem gondoltam erre. Fújtam a meleg kakaókat, lekaptam a takarót a nyújtózkodó kis testükről és versenyt indítottam, hogy ki készül el a leghamarább – akkor dehogy járt ilyesmi a fejemben: hogy hát nekik, a gyerekeimnek is el kell kezdeni a napot. Akkor sürgetett az idő, három gyereknek kellett odaérni időben az iskolába, aztán vágtatni haza rendet rakni, vagy futni a dolgaim után. Dehogy jutott eszembe, hogy a gyerekeknek is magukhoz kell térni, átállni a meleg álomból a rideg valóságba, hideg vízzel arcot mosni, ruhába bújni, fölhúzni az utált zoknikat – és el kell indulni, ki az Életbe… szóval az iskolába.  

Most, szemlélődő nagymamaként persze könnyebb. Már a negyedik gyerekünkkel is belátóbb voltam. Huszonévesen lettem az első három gyerekünk mamája, és majd’ negyven, amikor a negyedik megszületett. Vele sokkal több időt hagytam a reggelekre, és hát egyedül volt, nem hárman! Ennek az állapotnak minden előnyével és hátrányával.  

Azt már fiatal mamaként is tudtam, hogy este kell előkészülni a reggelre. Ruhákat kikészíteni, vajat-sajtot elöl hagyni, almákat megmosni, ó, jaj, a cipőket sártalanítani és így tovább. A reggeli kapkodást így valamennyire el lehet kerülni. Sőt, teljesen ki lehet iktatni.  

És milyen jó most néznem a Bulcsú gyerek anyukáját, ahogy szenvedve bár, de a családnál jóval előbb fölkel, fölteszi a kávéját és mindent szép rendben odakészít: tízórait, vizet, gyümölcsöt. Az unokám odaül a reggelihez, a tea épp olyan meleg, hogy iható, a katonák ott állnak, csak be kell kapni őket. Nem rohannak, mint én valaha. Utána nézek, ahogy a Bulcsúgyerek fölkap a rollerjára és nekiindul az iskolába. Nekiindul, hogy a reggeli után bekebelezze a világot. Legalábbis azt a részét, ami itt és most neki adatott. És ez nem kevés. 

A szomszédunkban egy családból három kislány indul minden nap iskolába. Óvodáskoruk óta ismerem őket. Akkor is, most is hihetetlen nyugalom és elevenség jellemzi a családot. Autót ritkán használnak, arra törekedtek, hogy mindent, óvodát, iskolát gyalog érjenek el. Nap mint nap láttam őket, először valamelyik szülővel indultak, aztán már kisiskolásként egyedül. Náluk vacsora hatkor, este kilenckor már sötét volt. Mindenki ki tudta aludni magát. Ez talán a legfontosabb, hogy a reggelek jól induljanak. Ma már a kamaszokká lett lányok önállóan közlekedő, kiegyensúlyozott gyerekek. A nyugodt, érdeklődő elevenség velük maradt, gondolom, nem csak a mába kíséri el őket.  

De vissza a csengetés előtti ellesett pillanatokhoz! Bármelyik iskola közelében voltam, a kép hasonló: hátitáskás kis seregek közelítenek. A gyerekek magukban vagy kisebb csapatban, ha kettesével, akkor rendszerint mély beszélgetésbe merülve. A kisebbek, az elsős, másodikosok apa vagy anya kíséretében, ilyenkor a szülői intelmek egész sorát lehetett ellesni. Ilyesmiket: 

- A cserecipőt ne felejtsd el!  

- De szólj Kati néninek, ha nagyon mozog. Mi, mi? Hát a fogad! 

- Fölvágtam az almát, a dobozban van, edd meg, az vitamin! 

- A sapkát vedd le az osztályban!  

- A másodikon vagytok kis szívem, ne az első emeletre menj! 

- Napközi előtt jövök érted! Ne felejtsd el! Be is írtam! 

- Ma ne focizz és ne rohangálj! Megígéred? 

És a gyerekek megígérik, ha egyáltalán elér hozzájuk a történetektől sűrű és zajos reggelben a szülői intelem. És aztán lehet, hogy az alma egy része a dobozban marad. Hogy a cserecipő meg a polc alatt. És az is lehet, hogy a mozgó kis egérfogat Kati néni segíti kiesni és becsomagolja egy papírzsebkendőbe, hogy anya elrakhassa a többi közé. És valószínű, hogy az az izgága kisfiú ma is focizni fog, sőt rohangál az udvaron és izzadt fejjel megy ki a kapun, a járdán várakozó papájához: – Két gólt rúgtam, papa!  És a papa férfiasan megöleli az elsőosztályos csatárt és annak izzadt fejét szárogatva csak annyit mond: - Szerencséd, hogy nem anya jött érted!  

És sorjáznak a reggeli pillanatok. A csellót cipelő kislány, ahogy oldalba löki a barátnőjét: - Figyeled, nem köszönt! Ez azt jelenti…  

Hogy mit jelent, fogalmam sincs, és arról sem, hogy ki nem köszönt. A csillogó szemeket néztem, és arra gondoltam, hogy az iskola fontos dolog, de mennyi más fontos dolog is érlelődik és növekszik a gyerekekben, miközben tanulják az ábécét és a többi bölcsességet.  

- Jó napot! – hallok egy mutáló köszönést és mindjárt a kapu felé siető tanárnő válaszát:  

- Jó napot kívánok! Inkább így, ha lehet kérnem, fiatalember! 

Már nem tudom, hol, a szülők karéjban állnak az iskola kapujában, ki néz, ki integet a kis elsős gyereke után. Egyszer csak az egyik mama – egy életem, egy halálom! – egy kicsi lány után szalad, utoléri, kapkodva lehajol egy zsebkendővel: