Baráti ismerősöm, egy utcabeli hölgy mesélte a történetet. Két kislányuk van, egyikük egyetemista, a kisebbik a legszebb bakfiskorban, gimnáziumba jár. Ahogy az a tizenéveseknél lenni szokott, kicsit szeleverdi, álmodozó, feledékeny, mellé persze hatalmas lelki életet él. A leckét néha az utolsó pillanatban csinálja meg, teli lelkifurdalással, a dolgait néha otthon felejti – ilyenkor szégyelli a feledékenységét. Igazi nagykamasz.  

Az említett napon az édesanya összeszedhetett valami nyavalyát, hazaküldték a munkahelyéről. Feküdt egész délelőtt, s bár még gyenge volt, de kettő után gondolta, lefürdik, készít valamit, nemsokára megjön az éhes gimnazista. Még a vizes fejét dörgölte, amikor megszólalt a bejárati csengő. A kis kertvárosi utcasor ilyenkor még néptelen, a postás már elment, senkit nem várt, biztos gyerekek hülyéskednek, gondolta. Vagy ez a lány megint itthon hagyta a kulcsait?! Mikor jön már meg az esze? De nem, a kulcskarika nincs a helyén, biztos elvitte. Kapkodva szárította tovább a haját, a csengő újra megszólalt, és perceken át kitartóan nyomták. Fölkapott magára valamit, a még vizes fejét betekerte egy sálba és inkább dühösen, mint kíváncsian leszaladt a kertkapuhoz. Két tizenéves fiú állt a kapu előtt. Na, ezek meg mit akarnak? Reklámoznak valamit, vagy mi lehet? A fiúk a lányához hasonló diákfélék, olyan kisgimnazisták.  

– Tessék, kit kerestek?  

Az egyik gyerek kis kártyát nyújt át.  

– Jó napot, találtunk egy személyit, ez a cím van benne…  

Az asszony nézi, hát a lánya személyije. Megenyhülten, némi lelkifurdalással nézi a két fiút.  

– De rendesek vagytok. Hol találtátok?  

– Aquincumnál, a vonatállomáson.  

– Erre laktok?  

– Nem, csak gondoltuk, elhozzuk, majd elmegyünk egy másik vonattal.  

– Igazán köszönöm, ez a lány egyszer a fejét hagyja el…

– Ne tessék mondani, ez bárkivel előfordul. Azért is hoztuk el, mert ha mi veszítenénk el, milyen jó lenne, ha valaki megtalálná…

– Hát, fiúk, hálásan köszönöm. Valamit nektek…?

És szaladt volna be a házba. A fiúk feszengtek.

– Nem ezért hoztuk, és most rohanás, hogy elérjük a vonatot…

A két gyerek elvágtatott, ismerősöm szaladt vissza a házba. – A hajam még vizes volt, fáztam, de a szívem olyan meleg lett ettől a két gyerektől – mesélte.  

A történet még kis közjátékkal folytatódott. Az úton a fiúkkal szembejött a személyi tulajdonosa. Hazafelé tartott lassú, mélázó léptekkel. A fiúk észrevették. Megtorpantak.

– Szia, Judit!  

Judit felkapta a fejét.

– Honnan ismertek ti engem?  

– Most hoztuk meg a személyidet.  

Judit megrázta a fejét, de annyira azért nem is csodálkozott.

– Elvesztettem?  

A két gyerek már szaladt, egyik visszafordult vigyorogva.  

– Hát nagyon úgy néz ki…

Semmi kis történet, ha úgy vesszük. De azért sokat mond. Megőrzött erkölcsről, figyelmességről, segítségre való készségről, még áldozathozatalról is… Remélem, elérték a következő vonatot.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemfiatalkamaszgyermeknevelés