Hosszú, meleg, napfényes október volt az idei. Nem lehetett bent maradni a házban, odabent hűvös, kedélytelen hideg volt már, odakint meleg fényesség, őszi esők mosdatta zöld fű, a fákon még ragaszkodón ültek a napfénnyel még élénkebbre festett színes levelek. A szomszédban a kerítésről az öreg fenyőre fut a vadszőlő, az örökzöld ágak között olyan a vörösbordó, narancsban úszó vastag levélinda, mint a fát ölelő lángoló, karcsú nevetés. És még most is. Nem volt fagy, még a november eleje is enged az ősznek. Sárgán, vörösen díszelegnek a fák, még övék a világ.  

Egy kislány áll a kerítésnél, szedi a vadszőlő színes leveleit. Nem nagylány, nem is kicsi, ötéves. Egyszer csak hátralép, fölnéz a fenyőre. Aztán megnézi a tenyerében a gyűjteményét. Oldalra dönti a fejét. Húzza az anyja kabátujját, mutatja a fát. Néznek fölfelé, most már ketten. A novemberi nap épp elérte, telibe süti az öreg fenyőt. Ágai közt lángolnak a vadszőlőlevelek. Azok meg úgy maradnak lent a járdán, igéző ámulatban, sokáig.  

                                 ------------------ 

Nálunk a pianínón megint nincs rend. Vagyis nem üres a lehajtott fedele. Vagyis tele van papírokkal, könyvekkel, egy csigákkal teli háncsdobozzal, egy fontos dossziéval – itt legalább meg fogom találni –, dobókockákkal, fényképekkel, rég érkezett üdvözlőlapokkal – szóval röstelkedve elmondhatom, amit egyszer egy nagynevű fúvós-művész mondott a pianínónkat látva: 

- Ezt a hangszert ti nem becsülitek meg!  

Azaz, dehogynem becsüljük meg, hát micsoda kis koncerteket adott Minka tízéves korában, véget nem érő futamokat rögtönözve, azonnal be akartuk íratni zongorára. Aztán később Bulcsú improvizált hosszú félórákat, mindjárt Erik Satie nyomdokaiba szántam – hát hogyne becsülnénk meg a pianínónkat. De most nehéz időket élünk, éppen nincsenek futamok, és tele lett a pianínó fedele.  

Valamit kerestem. Akkor találtam a papírkupacban a kis cédulát. Inkább fecnit. Rajta hanyag írással a következők: 

Ennyi napja élek: 4106 

Ennyi órája: 98.568 

Ennyi perce: 5.914.080 

Ennyi másodperce: 354.844.800 

Kelt Bp. 2022. 06. 07. 00:00 

Az írás a Bulcsúgyereké, az adatok is az övéi. Utánaszámoltam. Stimmel. S míg bámulva néztem a számokat, velük az ismerős gyerekírást, arra gondoltam, vajon mi minden jár egy ilyen tizenegy és féléves fiúnak a fejében. Aki képes kiszámolni, hogy mennyit élt eddig. Napra, órára, percre, sőt másodpercre pontosan. Akiről sokat tudunk, és sokat nem tudunk. Mindent szeretnénk persze, mert azt hisszük, hogy a gyerekeinkről való teljes tudás birtokában jobban segíthetünk, többet adhatunk, minden szülői feladatot jobban teljesíthetünk.  

Azt hiszem, nem egészen így áll a dolog. Kahlil Gibran perzsa filozófus szavai jutnak sokszor eszembe:  

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. 

Általatok érkeznek, de nem belőletek. 

S bár veletek vannak, nem birtokaitok.  

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. 

Mert nekik saját gondolataik vannak.  

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.  

Kemény szavak ezek a mindenre kész anyáknak, apáknak. Akik egy kicsit mindig birtokolni vágyunk. Gyereket, érzést, a másik gondolatát. Mert óvni és védeni akarunk. Mindenáron.  

Pedig néha elég rátalálni egy kis papírfecnire. És még jobban szeretni, még inkább érteni vélni azt az ismerős-ismeretlen lelket, azt a növésben, érésben lévő gyerek-embert, aki a miénk. 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?