A Végeken Egészséglélektani Alapítvány kuratóriumi elnöke és a Kopp Mária Intézet kutatási főmunkatársa, az eredetileg közgazdász és tanári végzettségű Székely András mesélt a csalad.hu-nak a családi mintákról, a közös nyaralásokról és a nagycsaládos életérzésről.  

Mai szemmel viszonylag fiatalon lett édesapa. Mindig ekkora családra vágyott? 

– Amikor ez a téma szóba kerül, mindig elmondom, hogy szerintem sosem morfondíroztam ezen. Nem emlékszem rá. Csak azt gondoltam: miért ne? Azt hiszem, ez az én filozófiám. Hiszen miért ne akarna az ember még egy, meg még egy gyermeket? Huszonkét éves koromban született meg az első fiam – ő már 31 éves, tőle van két unokám is –, majd három éven belül érkezett még kettő fiú. Ezt követően a második feleségemmel 2000 és 2013 között nyolc gyermeket vállaltunk. Közülük az első öt fiú lett, majd a hatodik és a nyolcadik lány. Büszke vagyok a családomra, számtalan esetben nagyon komoly hajtóerőt jelent, de felelősséggel gondolkodva, egy bizonyos kor után azért határt kell szabni a családbővítésnek.

A felesége is így állt a kérdéshez? 

– Érdekes volt a feleségem hozzáállása, mert a nyolcadik gyerekünk után eltartott egy kis ideig, amíg elfogadta, hogy nem lesz több. Így utólag érthető, mert a gyerekvállalás olyan identitást jelenthet egy többgyermekes édesanyának, amit nehéz elengedni. Ritmust ad az ember életének, és olyan rutint, amelyből nehéz váltani. Ha például tizenöt éven keresztül folyamatosan pelenkázod valamelyik gyerekedet, az annyira az életed részévé válik, hogy ennek elmúltával nagyon komolyan át kell értékelned a saját minőségedet, és azt is, milyen új célokat tűzhetsz ki magad elé, ami újabb értelmet ad az életednek.

Ekkora létszámú család esetében nem lehet egyszerű az egymással való kapcsolattartás. Hogyan valósul meg ez a mindennapokban? 

– Ritkán adatik meg, hogy egy helyen mindannyian összegyűljünk, ilyenre még az év jeles alkalmain sem mindig van lehetőség. Van egy chatcsoportunk, amelybe mindenki beírja, ha valami rendkívüli történt vele, már ha nem trollkodják szét egymás hozzászólását a gyerekek – na jó, néha beleértve a szülőket is. A kapcsolattartás néhol sűrűbb, néhol ritkább, akik már kirepültek, értelemszerűen élik a saját életüket.

Milyen a gyerekek egymáshoz való viszonya? 

– Érdekes, mert egy ekkora családban óhatatlanul kialakulnak kisebb közösségek és nem is mindig az azonos korosztályba tartozók jönnek ki jól egymással. A legnagyobbak már a saját családjukkal élnek, de alapvetően nagyon összetartóak vagyunk. Az azonos érdeklődésűek jobban megtalálják a hangot a másikkal, többen foglalkoznak számítástechnikával, de vannak, akik a mentális egészség területén érzik inkább otthon magukat.

Gyermekként milyen nagycsaládos minta volt az ön számára meghatározó? 

– Tény, hogy édesanyámék nyolcan voltak testvérek, édesapámék pedig hatan, így elsőfokú unokatestvéremből is több mint harminc van. Mi hárman voltunk testvérek, a többiekkel rendszeresen összejártunk, nyaralások alkalmával például emlékszem, milyen sokat játszottunk együtt az unokatestvéreimmel. Érdekes, hogy a legfiatalabb unokatestvéreim korban nincsenek messze a gyermekeimtől, inkább ők tartoznak egy generációba. Ez a háttér biztosan befolyásolta a gondolkodásomat, de például egyik feleségem sem nőtt fel nagycsaládban. Szóval nem feltétel, hogy ilyen alapokra van szükség egy nagycsalád vállalásához.

Az egyik nagynénje, édesanyja legidősebb testvére volt Kopp Mária, a híres orvos-pszichológus. Hogyan emlékszik rá? 

– Amíg nem dolgoztam vele együtt, addig nem ismertem a tudományos munkásságát. Ugyanolyan volt, mint bármelyik nagynéném. A családi összejöveteleken jól elvoltunk, de ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mivel foglalkozik, nem tudtam volna rá válaszolni. Bő tíz évet dolgoztam pénzügyi területen, majd, amikor úgy éreztem, eljött a váltás ideje, éppen akkor keresett meg Mária. Kezdetben a matematikai erősségem került előtérbe, segítettem neki a statisztikai feladatokban, később pedig már a projektek pénzügyi területén is egyre komolyabb megbízatásokat kaptam. Jellemző volt rá, hogy minden munkatársához rendkívül pozitívan állt, és olyan feladatokat osztott az emberre, amiket sikeresen el tudott végezni. Számtalan előadásra felkérték, de sokra nem maradt ideje, ezekre elküldött, és miután jól teljesítettem, egyre többször ajánlott maga helyett. Sosem érezte azt, hogy ő emiatt háttérbe szorulna. Egészséges önbizalma volt, nem féltékenykedett, mások, a tanítványai elismerésének is ugyanúgy tudott örülni.

A rengeteg teendő miatt sokszor hiányolhatják otthon. Mennyire tudja megteremteni a munka és a magánélet egyensúlyát? 

– Ez mindig nagyon egyéni, kicsit olyan, mint a bölcsődekérdés. Mennyire jó, ha beadjuk a gyereket a bölcsődébe? Az ideális állapot szerint az a jó, ha a szülő kiegyensúlyozott, és önfeledten tud figyelni a gyermekére, amikor vele van. Ha ehhez az kell, hogy foglalkozhasson a hivatásával, akkor az a gyereknek is jobb. Annyi időt kell fordítani a munkára, hogy az ember ne érezze azt, hogy a családtól veszi el az energiát. Nálam is voltak időszakok, amikor jóval kevesebb időm jutott a családra, mint szerettem volna, máskor meg több. Szeretem a munkámat, de akkor vagyok igazán elégedett, ha megtalálom a helyes arányt.

Egy ekkora családnál a mindennapi bevásárlás, vagy akár egy utazás megszervezése is komoly kihívás. Milyen pillanatokra emlékszik jó szívvel a családi nyaralásokból? 

– Évekkel ezelőtt volt egy kisbuszunk, amibe befért az egész család. Már nincs meg, pedig sokszor most is hasznát vennénk. Emlékezetes, amikor az egyik nyáron 10 napot töltöttünk Törökországban. A legkisebb gyerek még csak háromhónapos volt, de nyakunkba vettük Isztambult és a környéket. Többször volt olyan is, hogy Erdélyt barangoltuk be. Sokat segített, hogy mindig megpróbáltuk görcsök nélkül venni a nehézségeket, és az is fontos volt, hogy sosem a legrosszabbra készültünk fel! Szerencsére semmilyen komolyabb baleset nem történt a családban, pedig ahol ennyi ember él, ott ilyen is sokszor előfordul. Elég például csak egy egyszerű fára mászásra gondolni, abban is benne van a kockázat. Ezeket megúsztuk „átlagos” csonttörésekkel, hiszem, hogy ebben az égiek is támogattak minket. Azért azt hozzáteszem, a csonttörés is akkor átlagos, ha tudjuk kicsit „lazán” kezelni ezeket az eseteket. Mert amikor két nap alatt három gyerekkel fordulunk meg a sebészeten – eddig ez volt a legtöbb – és abból kettő törés, akkor azért néha nehezebb félvállról venni ezeket a nehézségeket.

Hogyan ünnepli a család az emlékezetes napokat? 

– Szinte minden hónapra jut például születésnapból, bár kicsit csoportosítottuk, így áprilisban hármat is megtartunk. Nem úgy kell elképzelni, mint a filmekben, ritka a nagyszabású ünnepség, otthon ünneplünk, többnyire csak a nagyszülőkkel kiegészült „szűk” család. A karácsonyi ünneplés és ajándékozás sem könnyen kivitelezhető program, de a feleségem érdeme, hogy csodálatosan összefogja a szálakat. Nekem azzal is meggyűlik a bajom, hogy neki készüljek valami meglepetéssel, ő meg intézi az összes többit. Dolgozik rajta rendesen, ezt nagyon értékelem.

Ekkora nyüzsgésben mennyire tudják ápolni a házasságukat? 

– Törekszünk rá, hogy heti rendszerességgel töltsünk időt kettesben, nagyon szeretünk például biliárdozni, bár az utóbbi időben a nagyobb gyerekek szoktak csatlakozni ezekhez az estékhez. Azt vettem észre, hogy számomra az adja meg igazán a lelki feltöltődést és pihenést, ha nem érzem az időkényszert. Nem érzem azt a nyomást, hogy határidőre kell teljesítenem. Ilyenkor egymásra is jobban tudunk figyelni.