csalad.hu - „Dorkoval hasítunk a járdán” – élet egy vakvezető kutyával
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„Dorkoval hasítunk a járdán” – élet egy vakvezető kutyával

Muhari Judit
2020. ápr. 29. 5:00
Interjúk

A 3,5 éves labrador, Dorko, két éve lett Vasas Viktor társa. Szeret dolgozni, és csak akkor kerek számára a világ, ha gazdája mellette van. Az Egyesült Királyság-beli Vakvezető Kutyakiképző Iskolák Világszövetsége kezdeményezésére először 1994. április 27-én ünnepelték meg a vakvezető kutyák világnapját, azóta pedig minden április utolsó szerdáján.

Dorko főállásban vakvezető, igazi munkamániás. Amikor a gazdi hozza a hámot – ez azt jelenti, hogy dolog van – jókedvében úgy ugrál, mint egy kiskecske. Szabadidejét szereti aktívan tölteni, ilyenkor betársul jó barátja, a csipogó hasú plüssmaci. Dorko bármikor megfürdik a patakban, élvezi, ha nyakig sáros lesz, de a tisztálkodást utálja, a sampon igazi ősellensége. Viktor és Dorko 2018-ban kötötték össze az életüket. Erre persze Viktor feleségének, Eszternek is igent kellett mondania. Ha Dorko beszélni tudna … De nem tud, ezért gazdája meséli el az életüket.

Mit csinál most Dorko?

– Éppen itt horkol a lábamnál.

Mindig melletted van?

– A nap 90 százalékában. Csak akkor megy távolabb tőlem, ha nincs rajta a hám, és valami nagyon érdekes dolgot lát, vagy más kutyákkal játszik.

Mióta él veled?

– Már két és fél éve.

Viktor 2015-ben veszítette el a látása 95 százalékát. A maradék 5 százalék a fény és árny észleléséhez elég.

– Egy komolyabb stresszhatás miatt levált a retinám. Többször bevérzett a szemem, megműtöttek, de nem sikerült. Azóta magas fényerő és maximális nagyítás mellett el tudom olvasni a mobilom képernyőjét, és megfelelő körülmények között még valamennyi csőlátásom is maradt. Úgynevezett fogyólátásom van, most a stagnáláson dolgozunk, de valószínűleg évek múlva 100 százalékos lesz a látásvesztésem.

„Elhívtam egy vakrandira…”

A trauma előtt nem volt probléma a szemével, autót is vezetett. Azt mondja, nem dolgozta fel az őt ért veszteséget. Amikor bekerült a vakok és gyengén látók rehabilitációs csoportjába, a pszichológus megállapította, hogy minden érzelmét elnyomja.

– Azt mondták, érzelmi analfabéta vagyok, hiányzik belőlem az empátia. Én úgy álltam hozzá a vakságomhoz, hogy ez van, innentől így kell tovább élnem.

Na, jó, álljunk meg itt egy pillanatra. Szép és kedves feleséged van, akit szerelemből vettél el. És ott van Dorko is, aki nem véletlenül van mindig a nyomodban, hiszen szereted.

– Minden erőmet felemészti, hogy próbáljak olyan érzéseket és reakciókat kicsikarni magamból, ami másnak természetes. A párom nagyon érzelmes ember, mellette sokat fejlődtem, de még mindig nem eleget. Esztert a kórházban ismertem meg. Még mielőtt elveszítettem a látásomat, egy társkereső oldalon levelezgettünk egymással. A személyes találkozó előtt történt a retinaleválás. Már a kórházban voltam, amikor elkértem a telefonszámát egy barátom segítségével. Először elmondtam neki, hogy mi van velem, majd elhívtam egy vakrandira. Szó szerint. Aztán hozzám jött. Talán nem vagyok teljesen reménytelen.

Mikor jött Dorko?

– A rehabilitációs csoporttal elvittek egy kutyakiképző központba. Mondták, hogy aki jól használja a fehér botot, önállóan is magabiztosan közlekedik, igényelhet kutyát.

Nem házikedvenc

De más feltételei is vannak annak, hogy egy látássérült ember vakvezető kutyát kapjon. Viktor azt mondja, természetes, hogy az igénylő állatbarát legyen. A kutya napi ellátása pénzbe kerül, amit a gazdának kell fedeznie. Fontos kritérium az is, hogy a családtagoknak se legyen kifogásuk az új társ ellen, és fogadják el, hogy ő nem mindenki házi kedvence lesz.

„Az embert mérik a kutyához és nem a kutyát az emberhez.”

– A szándékot egy komoly felmérés erősíti vagy gyengíti. Kapunk egy hosszú kérdőívet, egyebek mellett arra kell válaszolni, hogy miért lenne szükségünk a kutyára. Munkába járáshoz, vagy csak a bevásárláshoz. Hol lakunk, mekkora területe lenne a kutyának, a munkahelyen elfogadják őt, vagy külön helyiségben kellene lennie. A válaszokat pontozzák, ez határozza meg a várólista sorrendjét.

Aki megfelel, attól személyes találkozót kérnek a kiképzők, a jövendőbeli gazda személyiségét is felmérik.

– Az embert mérik a kutyához és nem a kutyát az emberhez. Mindegyik kutya jól képzett, de az fontos, hogy a személyiségén ne kelljen változtatni. A hevesebb, makacsabb állat mellé hasonló személyiséget választanak, olyat, aki tudja őt kontrollálni. Én például Dorkoval séta közben bárkit lehagyok. Korábban mindig rohantam, és Dorko is mozgékony, szinte fut sétálás közben is. Ketten együtt hasítunk a járdán.

Mennyi időt vártál Dorkora?

– Fél évet. Ő akkor másféléves volt. De egyébként is ilyen korban kerülnek gazdához. Nyolchetes korukban kiválasztják őket a kiképzők. Van saját tenyésztőjük is, de ott nem születik annyi kiskutya, amennyire szükség van. Ezért járják az országot, hogy ideális alomból, megfelelő kölyköket találjanak. Nézik a viselkedésüket, és genetikailag is rendben kell lenniük. Fontos, hogy játékosak, lelkesek legyenek.

A kölyökkutyák nyolchetes korukban kölyöknevelőkhöz kerülnek, akik mellett megszokják például a tömegközlekedést – meséli Viktor.

– Ez nem annyira hálás meló, mert egyéves korukban vissza kell adni a kutyát. Van, aki ezt egyszer tudja megcsinálni, van, aki már a sokadik kutyán van túl. Ekkor kezdődik a vakvezető kutyává képzésük. Ez sok pénz, és leginkább adományokból történik, ebben az évben országosan körülbelül 30-35 kutyára van kapacitás. Pedig nagyon sok, több mint 100 látássérült van várólistán.

Dorko a te kutyád lett?

– Technikailag nem, örökös használati jogot kaptam. Ha megöregszik és nyugdíjazzák, akkor dönthetek úgy, hogy megtartom, és akkor az enyém lesz, vagy keresnek neki új gazdát. Ez utóbbi nálunk szóba sem jöhet.

„A kutyát nem tapizzuk”

Viktor azt mondja, nemcsak neki kellett megtanulnia, hogyan kell együtt élni Dorkoval. Egy vakvezető kutya ugyanis egyemberes állat. Csak a gazda etetheti, és kivételes esetben a családtagok. A gazdi szava mindent és mindenkit felülír.

Az utcán, séta közben megsimogathatja idegen?

„Ha valaki meg akarja őt simogatni, minden esetben leveszem róla a hámot, akkor tudja, hogy lehet őt dögönyözni.”

– Nem. A kutyát nem tapizzuk. De én ezt nem csak a vakvezető kutya esetében gondolom így. Más kutyájához nem nyúlkálunk kérdezés nélkül. Etetni egyáltalán nem szabad idegennek, hiszen akár allergiás reakciót vagy súlyosabb esetben mérgezést idézhet elő, aki nem tartja be ezt a szabályt. A vakvezető kutyák szigorú étrendet követnek, nem is szokja meg a gyomruk a házikosztot. A munka pedig jutalomra épül. Ha Dorko engem elvisz valahonnan valahova, akkor megdicsérem jutifalattal, vagy simogatással. Tudja, hogy azt azért kapta, mert megtett valamit. Ha mindig megsimogatná valaki, vagy bárkitől, bármikor kaphatna finom falatot, akkor nem állna érdekében elvinni engem A-ból B-be. Amikor rajta van a hám, akkor csak az én utasításaimat követheti, akkor munka van. Ha leveszem róla, akkor jöhetnek a szabálytalanságok, a játékok. Ha valaki meg akarja őt simogatni, minden esetben leveszem róla a hámot, akkor tudja, hogy nem várok el tőle semmit, és lehet őt dögönyözni. De mi nagyon összenőttünk. Amikor nélküle megyek el otthonról, akkor rátapad az ajtóra. Ha más érkezik haza, arra nagyon csúnyán néz. Ha megérkezem, kerek lesz számára a világ.

(fotók: privát)

Olvasta már a szerzőnk korábbi cikkeit is?