Később az Ápiszokban. Aztán már csak Erdélyben, Kolozsváron találtam egy könyvesboltban. Vettem is egy kazalra valót. Kitartott évekig. Mert mi még a gyerekekkel akkor is abba a liláskék papírba kötöttük a könyveket és a füzeteket, rányálaztuk a pirossal vagy kékkel keretezett vinyettát (magyarul címkét), amikor mások már régen nejlonborítóba szorították az iskolai cuccokat.  

Ma meg már az sem kell, szebbnél szebb mintás füzeteket árulnak, kockást, vonalast, simát, margóst, margó nélkülit, minden ott kínálja magát a polcokon, mi szem szájnak ingere… A könyvek is impregnált védőborítósok, nem kell bekötni semmit. Bevallom, s halkan mondom, sajnálom, hogy elmúlt, elszaladt a kék papír és a vinyetta fölött az idő.  

Pedig azok az utolsó nyárvégi délutánok, amikor összegyűltünk a gyerekekkel és kiterítettük a sima nagy vég liláskék papírt és nekiálltunk – azok akárhogy is, feledhetetlenek. Talán nekik is. Mindenki előtt ott volt a papír, a füzethalom, az ollót körbe adtuk, a lányok persze ügyesebben méricskéltek és vágtak, az egyetlen fiú, ha lehetett, lelépett vagy ha ott is volt velünk, boldogan átadta a finommunkát a testvéreinek.  

Mert persze megvolt a szorosan vett munkamenet. A papírra rámértük a füzeteket, ráhagytuk a széleket és körbevágtuk. Azaz elég volt egy minta és kiszabtunk annyit, amennyi kellett. Nagy játék volt centizni, hogy minél kevesebb legyen a veszteség. Aztán egyenként szépen behajtottuk a széleket, alul-fölül, első lap, hátsó lap, fület hajtottunk mind a négy sarokra, ráhajtottuk a szélekre és körömmel, igen, körömmel lehetett a legjobban rásimítani, hogy olyan legyen, mintha odaragasztották volna.  

A könyveket – azokkal volt a nagyobb munka – a végére hagytuk. Ha jól emlékszem, azzal meg kellett várni a tanévkezdést, mert akkor kapták meg a gyerekek az az évi tankönyveket. Akkor megint elővettük a kék papírt, nekiálltunk, centiztünk, vágtunk, ez már „szakértelmet” kívánt és némi ragasztót is, hogy a sarkok ne bomoljanak meg. 

Mondhatnák, hogy mennyi fölösleges óra és perc és munka. Lám, most minden itt van készen!  

Igaz, de az a tevékeny együttlét, a sok ügyetlenkedés és ügyeskedés, a beszélgetés, ez maradt meg. Ha csak tapasztalatot szereztek a gyerekek, hogy mindenre időt kell szánni és figyelmet és hogy együtt lenni közben – az nem elvesztegetett idő. Tanulás volt az is, hogy hogyan lehet takarékoskodni a papírral. Nem hangzott el ez a szó, takarékoskodás, de valahogy mindenki ügyeskedett, hogy vékony széleket vágjon.  

És mi minden szóba került! Az eljövendő év, a tanító nénik, a tanárok, melyik osztályba kerülnek, ki lesz az osztályfőnökük. De jó lenne, ha a Rudi bácsit kapnánk! – nagyszerű biológiatanár volt Rudi bácsi, többet kirándultak vele, mint amennyit az osztályteremben ültek. És mennyit tanultak! Az új, nyomdaszagú tankönyveket lapozgatva emlékszem, el-elhallgattunk valami fölött, ami érdekes volt. Ami meg szemet szúrt, jól kibeszéltük… 

Hát ilyesmi miatt voltak feledhetetlenek azok az augusztus végi napok. Ha sajnálom a kékpapír és a vinyetta kihalását, hát ezért sajnálom.  

Bár az új iskolai könyveket lapozgatni, s együtt szemlézni, megbeszélni, most is lehet. Nem igaz?  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?