csalad.hu - Húzz bele, apa!
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
Húzz bele, apa!
Takács Bence
2019. szept. 18. 8:00
Apajegy(zet)
Nem gondoltam volna. Azt nem mondom, hogy soha. De azt igen, hogy 2012-ben már lezártam azon fejezetét életemnek, ami még 1996-ban kezdett el íródni. Lezártam, mert már nem kívántam. Lezártam, mert úgy éreztem, hogy más a motiváció, mások a célok és lezártam azért is, mert egyre inkább éreztem, hogy itt is fáj, ott is fáj, mi több: ha látom a labdát, akkor sokkal inkább vagyok küzdő, mint amikor nincsen ütő, vagy focicsapat. És mégis…

Életem versenye

Titokban erre készültem. Életem versenyére. A legnagyobb futamra. De a legfontosabb sportszakmai és élettani ajánlásokkal, miszerint minden nagy teljesítmény alapja a regeneráció, a pontos hangolás, a formaidőzítés… Mi is ehhez tartottuk magunkat. Volt köztünk, aki már 1992 óta várta a csúcsformát és voltam én, aki utoljára 2012-ben hittem abban, hogy küzdeni kell, napi szinten több órát is izzadni, hogy majd megvalósuljon az áhított cél. Ehhez választottunk edzésmódszert és -tervet, tudva, hogy az izom a pihenés alatt fejlődik. Minden edzés helyett a sörök számát ellenőriztük, edzések alatt gondolatainkba habos tervek íródtak és utána sem maradt el a dehidratált állapot gyors kezelése. Mert már fájtak a csapások, az 500 méterek, keserűbbek lettek a vízcseppek és sokkal nedvesebbek a ruhák.

És mégis…

… a legnagyobb ünnep volt. Csodálatos szervezés, ragyogó napsütés, feszített víztükör, rengeteg ismerős, még több szurkoló és bravúros lebonyolítás. Mi több, soha ilyen jó hajóban nem eveztem, soha ilyen jó lapáttal nem versenyeztem és soha ilyen alázatos csapattársaim nem voltak. Mert négyen voltunk. Egy hajóban. Még akkor is, ha az életben mi négyen nem ugyanazt az utat járjuk és látjuk. Még akkor is, ha felkészültségünk és motivációink is eltértek. És még akkor is egymásért küzdöttünk, amikor már éreztük, hogy egy billenő kormánylapát miatt akár az izgalom szította düh is felszínre lökheti magát. Nem engedtük. Erős mezőnyben, kiváló edzettséggel bíró sportolók között, az egyetlen közös világbajnoki kép elkészüléséért is hajtottunk. Ezer métert. 100 kemény csapást, amelyből mi – köszönhetően a billenő kormánylapátnak – vagy 110-et csináltunk. DE: már nem magunkért, a végét biztos, hogy nem. Mert igen, jött a fájdalom vagy 250 méter után, és jött a gondolat, hogy mindezt miért… DE: érkezett a válasz is. A partról. Fülemet súrolva, szívemet spannolva és izmaimat erősítve: „Hajrá, apa! Sikerülni fog!” – mert életemben először vittem le a gyermekeimet evezni. Megmutattam nekik, hogyan ül apa hajóba, hogyan melegít be és milyen, amikor győzni szeretne – főleg önmaga felett. Mert szerettem volna, ha látnak a gyermekeim küzdeni. Sportban meghalni. Értük meghalni.

És fantasztikus volt úgy kikötni a Velencei tavon rendezett Masters Világbajnokságon négypárevezősben, hogy bár nem nyertünk futamot, de nyertem két csodagyermeket, akik hajóba szeretnének majd ülni, akik egyként szorítottak apának, és akik éppúgy elfáradtak a szurkolás küzdelmeiben, mint apa, akinek egykoron a kétezer méteres táv se kottyant meg. DE: Ő értük megérte. Apropó: nincs valakinek egy eladó hajója…?


Mert szerettem volna, ha látnak gyermekeim küzdeni. Sportban meghalni. Értük meghalni.