Beülni egy családi autóba kész logisztika. Mert nem mindegy, hogy melyik gyermekemet ültetem be előbb, kinek az övezőjén csattan elsőként a biztonsági műanyag, no és az sem, hogy közben ki kapott és mennyit apa féltett arckréméből – féltett, hisz az autómban tartom, védett helyen. De még az is számít, hogy a hátsó ülésre hanyagul bedobott mindennapos szerződések, versek, könyvek milyen sorrendben kerülnek, no és persze kinek a kezébe. Lányom már 4 éves, így őt, nyilván, a fontosabb iratok érdeklik, fiam még fejlődőképes, többnyire a képek is lekötik. Szóval, indulás!

Valami mintha hiányozna

De miért nincs olyan, hogy már nem kell újra kiszállni?! Mert vagy a lányom ajtaját nem csuktam be, vagy pont a kilövés előtti utolsó pillanatban kell a csomagtartóból valami – általában ropi, esetleg a kulacs –, vagy csupán (tessék, ez az új hobbim!): valami mintha hiányozna. Nekem. Valami mittudomén mi: kulcs, mobil, bankkártya. Nincs kedvesebb kaland, mint ezeket, a többnyire családi egzisztenciát szolgáló tárgyakat a kocsitetőre feltenni és nekiindulni. Ugye... gurulni lefelé, miközben a bankkártyánk a tetőablakon keresztül kacsint a szabad élet felé, kulcsaink kitörnek rabláncra vert sorsukból, vagy éppen feleségem hívása hallatszik – onnan fentről. És ebben a helyzetben még vezetni is. Nem idegeskedni, felelősnek lenni, a forgalmat is apai rutinnal és természetesen sármmal kezelni. Mert ez a mi dolgunk ekkor is. S amikor már leküzdve minden akadály, kulcs, telefon és pénzügyeink is zsebeinkben, no akkor csap le váratlanul egy mondat: “Apa, te átmentél a piroson!” Igen, hátulról már ez szól. Nem mintha nem lenne elég az, hogy folyamatosan szól mellettem a GPS, most már az ülésem mögül is megkapom, ha becsúszik egy baki a vezetésembe. Mert ki akart pont ezen a kamerával is rögzített kereszteződésen, éppen a piroson áthaladni – 30 ezerért?! Mert ki akart pont vezetés közben Dzsungel könyvét hallgatni, vagy éppen egyszerre odaadni a kiflit, a kulacsot, a mesét és közben cipőt felhúzni??!! Hát persze hogy én, az édesapa.