Bence történetét egy rendhagyó színházi produkció apropójából ismertem meg. November 19-én mutatták be A padon – apa születik című képzeletszínházi előadást, amelynek főszereplője három férfi: három édesapa, akiknek a várva várt gyermekeik idő előtt jöttek a világra. A koraszülés témája kapcsán az apai érzelmeket, kételyeket, vívódásokat bemutató darab különlegessége, hogy hús-vér apukák valós történetei alapján készült.  

Az „igazi apukák” egyikét, Bencét mindenekelőtt arról kérdeztem, mit szólt, amikor megtudta, hogy színházi előadás születik erről a témáról.  

– Igazán meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy a velem készült beszélgetésnek ilyen nagy hordereje lesz – mondja az édesapa. – Az egész úgy kezdődött, hogy a feleségem egy, a koraszülöttekkel kapcsolatos Facebook-csoportban olvasott arról, hogy olyan, a koraszülésben érintett apákat keresnek, akik hajlandóak mélyinterjú keretében beszélni arról, ami velük történt. A feleségem megkérdezte, hogy megadhatja-e nekik a telefonszámom, én pedig igen mondtam. Azt csak később tudtam meg, hogy a 15 elkészült interjúból kiválasztottak 3 történetet, köztük az enyémet is, azzal a céllal, hogy színházi előadás készüljön belőlük. Habár kellőképpen meglepett ez a fejlemény, nagyon jólesett. Megtisztelőnek tartottam, hogy az én történetem is megihlette a rendezőt, és örülök, ha ezzel bárkinek segíthetek. Úgy gondolom, jó, ha az emberek megismerik ennek a váratlan élethelyzetnek azt az oldalát is, hogy milyen apaként átélni mindezt. A koraszülés kapcsán nagyon sok szó esik az anyukákról, inkább ők vannak előtérbe helyezve, nyilván nem érdemtelenül, hiszen nekik jut a sokkal, de sokkal nehezebb és küzdelmesebb része ennek a dolognak. De azért jó, ha megmutathatjuk azt is, mi minden játszódik le az édesapákban, ebben a sokszor embert próbáló szituációban. 

„A kislányunk a 28. hétre született”  

Bence elmondása szerint az első gyermekük születése előtt már volt egy, a várandóssággal kapcsolatos szomorú élményük, ugyanis 2020 legelején elveszítettek egy 12 hetes magzatot.  

– Január 3-án elment az első babánk, másnap pedig meghalt a nagypapám, így indult a 2020-as évünk – idézi fel az apuka a nehéz időszakot. – Aztán kora tavasszal kiderült, hogy a feleségem ismét várandós, és szinte ezzel egyidőben bejött a covid… Akkoriban a vendéglátásban dolgoztam, mint barista, és március 16-ával megszűnt a munkaviszonyom. Egy rövid ideig tartó munkanélküliség után jobb lehetőség híján egy építkezésen kezdtem dolgozni, ami a bizonytalan kifizetések miatt elég sok feszültséget és stresszhelyzetet generált. Ez nyilván rányomta a bélyegét az otthoni hangulatra, és a feleségem várandósságára is, ami egyébként a 7. hónapig problémamentesen zajlott. Mígnem, augusztus 18-án a feleségem annak rendje és módja szerint dolgozni ment. Amikor reggel kikísértem a buszhoz, megjegyezte, hogy úgy érzi, valami nincs rendben, majd hozzátette: előző éjjel azt álmodta, hogy otthon válogatta a ruháit és lapos volt a hasa… Négy órával később küldött egy üzenetet, miszerint elfolyt a magzatvize, és be kellett mennie a kórházba. Odabent az orvosok addig vártak a szülés megindításával, ameddig csak tudtak, majd augusztus 21-én megszületett az első kislányunk, aki a 28. hétre, 980 grammal és 33 centiméterrel jött a világra.  

– A családból én láttam először a kicsit: a szülés ideje alatt a szülőszoba melletti pici helyiségben várakoztam, amikor két nővér jött ki sietve a műtőből, a kezükben egy halom szennyessel, véres holmikkal. Még furcsálltam is, hogy ezeket a dolgokat nem a végén hozzák ki, de egyszer csak az egyikük letette a kupacot az asztalra és kivette belőle a kisbabát. A pici lányom úgy nézett ki, mint egy kis viaszbábu, nagyon feszes és  fényes volt a bőre, és eléggé komor arcot vágott. A nővérek megmérték, gyorsan bebugyolálták és rohantak fel vele koraszülött intenzív osztályra (PIC). Én meg csak álltam és néztem, olyan gyorsan történt minden. Nem sokkal utána az orvos megnyugtatott, hogy a szülésnél minden rendben zajlott, és a babát egyből felvitték inkubátorba. Utána felmehettem hozzá, és körülbelül 1 órát tölthettem a kislányom mellett. Készítettem róla pár képet, hogy a feleségemnek megmutathassam, hogy minden rendben van.  

„Minden egyes nap ajándék”  

– Ilyen helyzetben az orvosok nem mondanak diagnózist, nem bocsátkoznak jóslatokba, és nem beszélnek arról sem, mik a kilátások, mert pontosan tudják, hogy egy koraszülött osztályon bármikor bármi megtörténet – magyarázza Bence. – Volt ott olyan kisbaba, aki háromszor kapott agyvérzést „a semmiből”… Ott sosem tudhatja az ember, hogy mi vár rá, mikor mi fog történni, és óráról órára változhat a helyzet – ez a kegyetlenül nehéz benne! Hál’ istennek, a kislányunknál nem adódott semmilyen komplikáció. A feleségem és a baba 55 napot töltöttek a kórházban, abból bő másfél hónapot a  PIC osztályon, utána kerültek át a „sima” koraszülött osztályra, ahonnan egy hét után jöhettek haza.    

Kérdeznem sem kell, Bence arról is készségesen mesél, hogy a felesége újdonsült édesanyaként érthetően borzasztó rosszul viselte a bentlétet, meg az egész helyzetet.  

– A PIC-en az is rendkívül nehéz, hogy 3-4 anyuka fekszik egy szobában és ott azért történnek tragédiák – mondja az apuka. – A feleségem szobatársának a picike babája is meghalt, és egy ilyen szituáció mindenkit megvisel. Ott bent folyamatosan azt hallod, hogy sípolnak a gépek, látod, ahogy a nővérek ide-oda rohangálnak, és egyfolytában azon imádkozol, hogy ne a te gyerekedhez rohanjanak… A koraszülött intenzíven minden egyes nap ajándék.  

– A közel két hónap alatt összesen 4-szer tudtam bemenni hozzájuk, mivel akkor már javában dúlt a covid második hulláma, és minden le volt zárva. Amikor nagy nehezen bejutottam, 40 percet tudtam az inkubátor mellett ülni, tetőtől talpig beöltözve. Épphogy csak megsimogathattam a picit, de az első 2 hónapban csupán ennyi kapcsolatom volt a kislányommal.  

„Nap mint nap gépiesen tettem a dolgom”  

Amikor azt kérdezem, hogy apukaként hogyan élte meg és csinálta végig azt a bizonyos 55 napot, Bence kapásból válaszol.  

– Brutálisan nehéz két hónap volt! Ahogy mondani szoktam, robotpilóta üzemmódban működtem. Reggel felkeltem, elmentem dolgozni, délután hazamentem a munkából, ettem, lefeküdtem, aludtam valamennyit, és másnap minden kezdődött elölről. Napközben telefonon beszéltem a feleségemmel, ő elmesélte, mi újság van odabent, és ha tudott, küldött képeket a babáról…  

– Nap mint nap gépiesen tettem a dolgom, és egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy én hogyan érzem magam. Egy ilyen helyzetben nem az jár a fejedben, hogy van-e mit enned és van-e tiszta ruhád, hanem azért imádkozol, hogy a gyerekeddel minden rendben legyen. Nehéz időszak volt, nem aludtam jól abban a 2 hónapban. Későn feküdtem és korán keltem, állandó gyomorgörccsel a munkám miatt is. Egyfolytában fáradt és kimerült voltam, de minderről nem vettem tudomást. Eszembe sem jutott, hogy lazítsak, vagy hogy elmenjek bulizni és egy kicsit kieresszem a gőzt.  

A Koraszülöttek világnapjára készült színdarabban (A padon – apa születik) Inotay Ákos alakítja Bíró Bencét.

„Bezárkóztam”  

– Amennyire extrovertált ember vagyok, annyira nem tudtam másokkal beszélni arról, ami velünk történt – teszi hozzá az édesapa. –  Inkább bezárkóztam ebben a témában, és próbáltam magamban, egyedül feldolgozni az egészet. Nyilván a családdal beszéltem róla, mert ők folyamatosan érdeklődtek, és  tájékoztattam őket az éppen aktuális helyzetről, de azt, hogy a saját lelkemmel, az érzéseimmel foglalkozzam, egy kicsit eltemettem magamban, mert nem éreztem szükségesnek közölni bárkivel is, hogy éppen milyen állapotban vagyok. Nyilván nem az volt a prioritás. Egy-két közeli barátommal nagy ritkán beszélgettem mélyebben erről, egyébként pedig, amikor a környezetemben élők a hogylétem felől érdeklődtek, rendszerint elintéztem azzal, hogy köszönöm, minden rendben van. Nem akartam kiteregetni a problémáimat, a fájdalmamat, mert nem éreztem fontosnak, hogy elmondjam, hogy egyébként rohadt fáradt vagyok, meg görcsben van a gyomrom 0-24-ben, és nem tudok másra gondolni, csak a feleségemre és a gyerekemre. Miközben a magánéleti oldalon túl az is nyomasztott, hogy éppen milyen helyzet van a világban. Nem tudtam, mikor lesz végre normális munkám, amiből gond nélkül eltarthatom a családomat. Ez így együtt brutálisan sok volt, de ezt rajtam kívül senki nem tudta. Nekem pedig csak az számított, hogy ők ketten jól legyenek, azon kívül minden más csak másodlagos volt.  

„Otthon végre mellettem voltak”  

Bence elmondása szerint október első harmadában vihették haza a kislányukat a kórházból, amikor a baba elérte a 2 kilós testsúlyt.  

– Közel 2 hónap elteltével végre elkezdtük a mi kis otthoni, mindennapi életünket, etetéssel, fürdetéssel, tisztába tevéssel, altatással… Az első gyerekünkről lévén szó, folyamatosan számolgattunk, mert mindent, amit a baba evett és ivott, grammra és milliliterre pontosan kimértünk, főleg az előzményeket szem előtt tartva. És nyilván minden apró hangra és a kislányunk minden rezdülésére odafigyeltünk. Hála istennek, a későbbiekben már nem adódott semmi probléma a babával kapcsolatban. „Csak” a kezdet volt nehéz. Otthon végre mellettem voltak, és én mellettük lehettem, ami számomra nagy megnyugvást jelentett. Ráadásul az év decemberében találtam normális munkát, ami azóta is megvan, tehát amennyire nehezen indult az az esztendő, a végére minden téren megnyugodott a helyzet.  

Legfőképpen kitartásra van szükségük  

Bence egy pillanatra elgondolkodik, amikor kérdezem tőle, milyen jó tanáccsal szolgálna a sorstársainak.  

– Ez egy nagyon jó kérdés! – jegyzi meg. – Kitartás és hit: nem hiszem, hogy ennél többet javasolhatnék. A legnehezebb ebben a helyzetben, hogy nincs semmilyen ráhatásod arra, mi fog történni a gyerekeddel bent a kórházban. Teljesen kívülállóként kíséred figyelemmel ezt az egészet, és hiába imádkozol azért, hogy ne legyen semmi baja a gyerekednek, aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik, függetlenül attól, hogy te mit és hogy szeretnél.  Nem tudsz mit csinálni, és ezt a kínzó tehetetlenséget a legnehezebb elfogadni.  

– Ami még rendkívül fontos ebben a küzdelmes és bizonytalan helyzetben, hogy nagyon sokat foglalkozzunk a feleségünkkel. Beszélgessünk vele, támogassuk őt mindenben, mert elsősorban benne kell tartani a hitet és a lelket. Az apukákra visszatérve, nekik legfőképpen kitartásra van szükségük.    

Boldog és büszke kétszeres apuka  

A beszélgetésünk végén mi mást kérhetnék a büszke apukától, mint hogy meséljen a kislányáról.  

–Rettenetesen eleven gyerek – mondja Bence ragyogó arccal. – Hála istennek semmi nem maradt vissza nála a koraszülöttségéből. Nem látszik rajta, hogy annak idején idő előtt jött a világra. Sőt! Egy időben Dévény-tormára jártunk vele, ahol a gyógytornásznő azt mondta: ő már 20 éve foglalkozik ezzel a módszerrel és rengeteg koraszülött gyereket látott, de a kislányunkról abszolút nem gondolta volna, hogy a 28. hétre született, mert annyira szépen fejlődik, és annyira egyben van a gyerek. Ezt egyébként három másik orvos is megerősítette.  

Bence azt is örömmel adja a tudtomra, hogy időközben kétszeres apuka lett.  

– Tavaly októberben megszületett a második kislányunk, akivel szerencsére semmi probléma nem volt a várandósság alatt, abszolút időre érkezett – újságolja büszkén. – Nem állítom, hogy nem rettenetesen nehéz a két kicsivel, de egyrészt nyilván idővel valamivel könnyebb lesz a helyzet, másrészt most a feleségemmel próbáljuk megélni és elraktározni azokat a szép és jó pillanatokat, amikkel a lányok megajándékoznak bennünket ebben a korszakban. Ők ketten egyébként remekül elvannak, nagyon jó testvérek, mostanra már összeszoktak, sőt, sokszor elválaszthatatlanok. Mindig meghatódva nézem, amikor a nagyobbik lányunk gondoskodó nővérként szeretetteljesen megöleli a kishúgát…