csalad.hu - Schäffer Erzsébet: „Talán odaérnek az olvasókhoz az üzeneteim”
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!
Schäffer Erzsébet: „Talán odaérnek az olvasókhoz az üzeneteim”
szöveg: Muhari Judit, fotó: Förster Tamás
2019. szept. 6. 9:00
Budapesti Demográfiai Csúcs
„Azt hiszem, ha az első hat-tíz év szabályok, keretek és szeretet között zajlik, akkor nagy baj nem lehet.” Schäffer Erzsébet Pulitzer-díjas újságíró, a Nők Lapja munkatársa a média szerepéről, gyermeknevelésről, sikerről mesélt a csalad.hu-nak a III. Budapesti Demográfiai Csúcs apropóján.

Szükség van arra, hogy a média szerepet vállaljon a családi élettel összefüggő szemléletformálásban?

Erősen szemléletformáló, hogy a másik ember hogyan kezeli az életét, mit él meg.

- Egészen biztos, hogy igen. A Nők Lapjában megélt tapasztalataim szerint a nőket a hivatásukon túl vagy innen, elsősorban a család, a gyermeknevelés, a lelki élet, a körülöttünk lévő világ, a kapcsolatok titkai, az egészségügyi dolgok, a konyhapraktikák, utazási sztorik és ötletek vonzzák és érdeklik. Szívesen olvasnak nagy történeteket nagy emberektől vagy nagy történeteket kis emberekről. Kíváncsiak arra, mások miként élik az életüket, milyen bonyodalmakon mennek keresztül, hogyan élik és oldják meg a problémáikat. A lapban ehhez adott olvasnivalót a régi Okos Kata, a Ne félj, mesélj, vagy a „Csókolom, bejöhetek?” című rovat. Ezek mind tanácsadó rovatok, melyeket az olvasók táplálnak a történeteikkel, kérdéseikkel. Erősen szemléletformáló, hogy a másik ember hogyan kezeli az életét, mit él meg. A régi világban is élt az emberekben ez a vágy, csak akkor még nem voltak újságcikkek. Egy faluban mindent tudtak egymásról, mindent kitárgyaltak az emberek, ami sokszor fel is oldotta, vagy legalábbis megkönnyítette, például egy-egy tragédia feldolgozását. Ez az igény egy tőről fakad.

Egy korábbi interjúban azt mondta, az igazán mélyen megélt, sikeres pillanatok a családjához kötik. Mesélne néhány ilyen élményről?

- Négy gyermekünk és hét unokánk van, és a sornak talán még nincs vége. Sok örömöt adnak az olvasói visszajelzések, vagy a könyveim kapcsán átélt elismerések. Most boldog leszek, ha a beszélgetésünk után leülök a géphez és folytatom az írást. Ez azért lesz kalandos, mert éppen az ablakokat mázolja egy mesterember, nem lehet bezárni semmit, huzat van, a papírjaimat szanaszét fújja a szél, viszont leadás van, nincs mese, télikabátban és kapucniban ülök és verem a billentyűket. Mégis élvezem, mert szeretem, amit csinálok. Szóval nagy öröm, amikor írok, vagy készen vagyok egy munkával és úgy érzem, akkor ez talán megint egy üzenet. De semmi nem hasonlítható ahhoz az örömhöz, amit a napokban a nyolcéves Bulcsú gyerek mondott. Azt kérdezte: nagymama, itt alhatok nálad még egy napot? Vagy amikor azt mondják a gyerekek, hogy a Papagáj vendéglőm felülmúlhatatlan.

Papagájokat etet?

ott állt az én férjem és a három kamaszgyerekünk

- Jaj, dehogy. Amikor még kisebbek voltak a gyerekek, és jöttek a barátaikkal meg mindenféle üzletfeleikkel, nagy zsíroskenyerezést csaptunk, meg bablevest tálaltam – akkor lett a nagyasztal Papagáj vendéglő. Azt mondtam, gyerekek, most én vagyok a pincér és a szakács egyszemélyben és megnyitjuk a Papagáj vendéglőt. Ennek már harminc éve, és most már az unokák a vendégek. A gyermekeim születése is hatalmas élmény volt. Úgy alakult, hogy az elején minden évben született egy gyerekecske, 72-ben, 73-ban és 74-ben. A harmadik után azt mondta nevetve az orvos, hogy egy kicsit csillapodjunk. Mi szót fogadtunk, és 13 év múlva született meg a legkisebb. A férjem, aki a nagyokat soha nem hozta be a kórházba, a barátnőm unszolására Fanni születésekor mégis bejött velük. Amikor kitoltak a folyósra, ott állt az én férjem és a három kamaszgyerekünk és mindenkinek könnyes volt a szeme. Ezt a pillanatot nem múlja felül semmi.

Abban az időben nem volt népszerű a nagycsalád.

- Valóban nem. Inkább sajnáltak, amikor a három gyerekkel jöttem-mentem. Szegény! – mondták sajnálkozva. De a közvetlen környezetem sem értette, miért érkeznek a gyerekek olyan sűrűn. Nem volt miért… mi csak örültünk minden új jövevénynek. Akkor még nem volt ultrahang, így még nagyobb csoda volt, igazi meglepetés, hogy ki születik hozzánk. 23 évesek voltunk a férjemmel, nagy kalandként éltük meg az egészet. Minden gyerek egyetlen szobába született, barátoknál laktunk. Nem volt könnyű az élet, de mit számított, fiatalok voltunk, erősek és boldogok.

Történeteiben a családi élettel járó nehézségeket, konfliktusokat sem hallgatja el. Ezt fontosnak tartja?

Azt látták a gyerekeim, hogy mindig mindent elmondhatnak.

- Hogyne. Egy kisgyermek születése után az első három év az ténylegesen egy dráma. Örömteli, de drámai változások történnek a családban. Minden más lesz, az életrend, az életritmus, átalakulnak a szokások, megváltozik a párkapcsolat, elfárad a test, és ha nincs támogatás és segítség, elfárad a lélek is. Aztán jönnek a nagyobb problémák, mert az bizony igaz, hogy kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy gond. Nekem például nagyon szelíd gyerekeim voltak és azok is maradtak. De mindegyik tudott olyat produkálni, hogy a hajunk szála égnek állt. Egyszer a fiam tök piros hajjal jött haza. 16 éves volt. Amikor megláttam, azt mondtam, úristen és elsírtam magam. Nem jutott eszembe, hogy én sem voltam különb, miniszoknyát húztam, amikor a szüleim ellenezték, levágtam a télikabátom, mert nekem a rövid tetszett és csak azért is elmentem segédmunkásnak. Én csak a gyerekem piros haját láttam. Mondtam neki, Marci, gyere át velem a boltba. Elmegyünk a posta előtt, a patika előtt, az újságos előtt. Ha kibírom, akkor valahogy feldolgozom ezt az őrültséget. Bementünk a boltba, kenyeret vettünk. Terike blokkolt, szeme sem rebbent. Mondtam Marcinak otthon, úgy látszik, ki fogom bírni. De mondja meg, mikor lesz újra normális feje. Azt mondta, ez egy fogadás. Mondom jó, de meddig tart? Amíg le nem kopik – felelte ő. Mivel festetted be? Hát temperával – vágta rá Marci. Másnap újra lementem a boltba, már-már megnyugodva. Azt mondja Terike: Erzsike, maga szerencsétlen. Az tegnap a maga fia volt? Hát így… És még sok történetet mesélhetnék, ahogy mindenki, ahol gyerekek vannak. De azt hiszem, ha az első hat-tíz év szabályok, keretek és figyelő szeretet között zajlik, akkor nagy baj nem lehet. Azt látták a gyerekeim, hogy mindig mindent elmondhatnak. Hogy mi felnőttek nem sumákolunk, se egymással, se mással. Hogy mindig számíthatnak ránk. Remélem, megtanulták, mi a fontos. Hogy például a munkából nem késünk, viszont a tízóraijuk biztosan ott van minden reggel az asztalon. Egyszer kiszámoltam, mire a négy gyerek leérettségizett, 5640 tízórait kentem meg.

Az olvasók 2011-ben az utóbbi 10 év legsikeresebb női írói közé választották. Tudja, miért szeretik ilyen sokan?

a családi élethez ez is hozzátartozik: az élet vége

- Ez egy örömteli visszaigazolás volt nekem, hogy ezek szerint talán odaérnek az olvasókhoz az üzenetek, melyeket az írásaim hordoznak. Ezért is szeretek tömeglapnál dolgozni. Amikor az édesanyám már nagyon beteg volt, otthon ápoltuk. Elkezdtem írni erről a Nők Lapjában. A nehézségről, az önállóságról, annak elvesztéséről, a teherről, a féltésről, a reménykedésről és a reményvesztésről. A kis harcainkról. Később mindezt megírtam A temesvári lány című könyvemben. Mert amiről keveset beszélünk, a családi élethez ez is hozzátartozik: az élet vége. Sokan szeretik ezt a könyvet, fogódzónak érzik, mondják. Talán az őszintesége miatt. De másként írni? Mi értelme lenne?