A lányom mellett nagyon sok transzgenerációs hatás ért az elmúlt másfél évben. Hatalmas időutazás volt, visszamentem a gyerekkoromba, és előjöttek olyan emlékeim, melyeket már elnyelt a múlt. Újraéltem élményeket, melyekről azt hittem, elvesztek. Ezeknek az impulzusoknak a hatása nyomán döbbentem rá arra, hogy milyen csodálatos, élményekben gazdag gyerekkorom volt, és milyen jó lenne ezeket továbbadni Hanninak.

Kevesen tudják rólam, de például imádok festeni, kézműveskedni, nemezelni. Utóbbi egy ősi technika, amivel nagyon kreatív dolgokat lehet varázsolni és örülök, hogy újabban ismét kezdik felfedezni. Számtalan versenyt nyertem a gyermekkori alkotásaimmal, és alig várom már, hogy Hanni abba a korba érjen, hogy együtt kreatívkodhassunk. A népi motívumok már egészen kicsi koromban elvarázsoltak, és 5 éves koromtól a népzene és a néptánc is szerves része lett az életemnek. Emlékszem, hogy az István a királyból Réka dala volt, amit meghallottam és szinte transzba estem. Mondanom sem kell, hogy évtizedekkel később, amikor Szörényi Levente meghallgatott Réka szerepében az Arénában, a rockopera 35 évfordulóján, és azt mondta, hogy általam új értelmet nyert Réka karaktere, elsírtam magam. El tudjátok képzelni, mit jelentett számomra az a mondat? Akkor azt éreztem, hogy mindent elértem, amit elérhettem.

Várandósan is ösztönösen népdalokat hallgattam. Azokra a dallamokra tudtam teljesen ellazulni és befelé fordulni. Megpróbálok nem nagyon spirituálisan fogalmazni, de tényleg azt éreztem, hogy kapcsolatba léptem a babámmal, és vélhetően így történt, mert a lányom a mai napig akkor érzékenyül el, és attól nyugszik meg igazán. Esküszöm, hogy próbálkoztam más stílussal és széles palettán felsorakoztattam neki a különböző zenei irányzatokat, de csak a népzenét fogadja be, legalábbis tőlem (na jó, az Alma együttestől a Bogyó és Babócát is).

Érdekes és nagyon fontos, hogy már 2015-ben elkezdtem kacsingatni a népzene felé, de akkor olyan szakmai ellenállásba ütköztem, hogy meghátráltam. Akkor még más emberek irányították az életemet, akik folyamatosan azt szajkózták, hogy tőlem nem ezt szokták meg, nem ezt várják az emberek, és én sajnos még nem voltam elég erős, magabiztos és tapasztalt ahhoz, hogy higgyek magamban és kitartsak a szándékom mellett. Pedig már akkor átéltem azt a földöntúli érzést, amikor végre azt énekelhettem a színpadon, amit mindig is szerettem volna, de hamar feladtam. Tudom, hogy sokan azt gondolják, „jaj, ez a Tóth Gabi már annyi stílust énekelt, ő mégiscsak egy vadóc, lázadó rocker”. Istenem, hányszor hallottam ezt a mondatot! Különböző interjúk során így konferáltak fel, így jellemeztek: „a lázadó vadóc”. Már többet hallottam ezt, mint a saját nevemet, már szinte olyan volt, mintha így hívnának.

16 évesen, gyerekként nálam okosabb(nak vélt) emberek megmondták, hogy nekem mi áll jól, és azt ígérték, hogy ha most felvállalom ezt a stílust, akkor majd később végre énekelhetem, amit szeretnék. Ebből persze semmi nem lett, amíg a sarkamra nem álltam. Most olyan emberekkel vettem végre körbe magam, akik támogatnak és hisznek bennem, és abban, amit valóban képviselek. Persze a legnagyobb támaszom a családom, és elsősorban az a pici lélek, aki még nem tudja szavakkal kifejezni az érzéseit, akinél még az észszerűség nem tudja felülírni az érzelmeket, és aki tátott szájjal, a szívét kitárva hallgatja, ahogy az anyukája ősi dallamokat énekel neki. Kell-e ennél jobb visszaigazolás?

Általa olyan erőssé váltam, hogy már senki nem tántoríthat el. 2015-ben még nem voltam felvértezve eléggé, de azóta senki nem tud megingatni a hitemben és az elhatározásomban. Szikla szilárdan állok a saját lábamon, a 16 éves kislány felnőtt nő, erős anya lett, aki kiáll magáért és már nem akar mindenkinek megfelelni. Naív, fiatal lányként azt gondoltam, hogy mindenre igent kell mondanom, mert azt hittem, ha másoknak megfelelek, majd engedik, hogy egyszer érvényesüljön az én akaratom.

Azt hittem, ezzel kerülök közelebb az álmaimhoz, pedig egyre csak távolodtam tőlük, ahogy saját magamtól és a valós énemtől is egyre messzebb és messzebb sodródtam. Hány pofont kellett kapnom ahhoz, hogy magamhoz térjek végre, mennyi csalódás árán értettem meg, hogy hallgassak a belső hangra és álljak ki magamért? A válasz mindkét kérdésre, hogy SOKAT! De azért kaptam a Jó Istentől a férjemet és Hannit, hogy tisztán lássak végre, ráleljek az útra, ami visszavezet önmagamhoz.

Hanni világított rá arra, hogy nekem tényleg ez az utam, amivel kezdtem, ahonnan jöttem. Nem véletlenül tartja a mondás, hogy ha útvesztőbe kerülünk, és nem látjuk, merre haladunk, egyszerűen vissza kell menni a kiindulási pontra.

Nálam minden ebbe az irányba mutatott, a kislányom születése, de még pandémia is. Sőt, amikor végre megszületett bennem az elhatározás, akkor egy budapesti zenésztársam örömmel lelkesedett, hogy bemutat nekem egy hegedűst és egy brácsást, akikkel a találkozás első percében kiderült, hogy egy időben születtünk és együtt nőttünk fel Tapolcán. Mi ez, ha nem visszaigazolás? El is kezdjük a közös munkát és már alig várom.

Szóval az én nagy felismerésem, hogy az anyaság olyan belső utazásokra visz, melyek révén – ha résen vagyunk és odafigyelünk – rátalálhatunk az igazi önmagunkra. Arra a megmagyarázhatatlan érzésre, amit úgy is hívnak, hogy MEGÉRKEZÉS. Átélhetjük a biztonságot, mintha két láthatatlan kéz átölelne és megóvna minden rossztól. Én ezt érzem, amikor népdalt énekelek.