Kicsivel több mint egy héttel ezelőtt Hanni náthás lett. Ez még nem is ijesztett meg az elején, hiszen több betegségen vagyunk túl együtt, tudjuk a protokollt. Az azonban már aggasztott, hogy 2-3 nap után sem enyhültek a tünetek, sőt, Hanni elkezdte furcsán venni a levegőt. Bárkinek beszéltem róla, hogy érzem, valami nincs rendben, mindenki nyugtatgatott és a hipochondriámra fogták a túlzott aggódást. De nem nyugodtam meg, mert ismerem a lányomat, szó szerint ismerem minden lélegzetvételét, és a zsigereimben éreztem, hogy ez már nem csak egy kis nátha. 

A covid óta van otthon véroxigénszint-mérőnk, így hirtelen felindulásból megmértem a szaturációját és azt hittem, rosszul látok. Azt rögtön tudtam, hogy ez az érték nem jó. Nagyon nem! Mivel egy korábbi rendezvényen megismertem Gesztes Évát, a Magyar Gyermekmentő Alapítvány igazgatóját, akivel azóta nagyon jó kapcsolatot ápolok, őt hívtam, hogy mitévő legyek. Mondtam neki, hogy a vér oxigéntelítettsége 90 alatt van, és ő azonnal megerősített abban, hogy Hannit rögtön kórházba kell vinni. Ezúton is köszönöm neki, hogy számíthattam rá és segít, támogat mindig!  

Jelenleg már 5. napja vagyunk a Bethesda gyermekkórházban, és még mindig nehéz szívvel írom ezeket a sorokat. Csak remélni merem, hogy mire ti olvassátok a bejegyzésemet, már otthon leszünk és rémálmainkban sem jönnek elő az itt töltött első napok.  

Azt fontos az elején leírnom, hogy mennyire hálás vagyok az itt dolgozó orvosoknak, nővéreknek! Emberfeletti munkát végeznek nap mint nap, és nemcsak a gyerekek fizikai betegségeit gyógyítják, hanem a kis lelkükre is odafigyelnek. De nem csak a gyerekekére. Az aggódó anyák éppúgy számíthatnak itt empátiára, gondoskodásra, megnyugtatásra. Csoda, ahogy ők itt léteznek és dolgoznak.  

A másik csoda, amit tapasztaltam, az az anyák összekapaszkodása egy ilyen helyzetben. Az első napokban egy hatágyas szobán osztoztunk a kis betegekkel és anyukáikkal. Szívszorító és egyben nagyon megható érzés volt, ahogy próbáltuk támogatni egymást. Mindenkinek máskor volt szüksége gyámolításra és nagy segítséget jelentett, amikor több napnyi éjszakázás után egy sorstárs vállán sírhattuk ki magunkat.  

Ezek a napok a teljes kétségbeesésben teltek. Volt, hogy Hanni kihányta az antibiotikumot, máskor meg annyi ereje sem volt, hogy felüljön az ágyban. Tartottam a gyenge kis testét, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy én erős maradjak, mert most nem omolhatok össze, én nem gyengülhetek el. Aztán a 3. napon én is elkaptam valami vírust, így átkerültünk egy kétágyas szobába.  

Eközben a „kinti világban” zajlott a házfelújítás, nekünk már régen csomagolni, pakolni, dobozolni kellett volna, de Gábor még forgatott, majd ő is lebetegedett, így nemhogy dobozolni nem tudott, de látogatni sem. Majd a tesóm és anyu is ágynak dőltek, és a sort Gábor apukája és nevelőanyukája zárta. A helyzet tehát úgy állt, hogy kint is mindenki beteg volt és mi is a kórházban Hannival. Miközben tudtam, hogy a legjobb kezekben vagyunk, és elképesztő szeretettel vettek minket körül, amiért soha nem lehetek elég hálás.  

Nagyon hiányzott a családom, és az, hogy végre jól kisírhassam magam. Hanni előtt sokáig sikerült visszatartani a sírást, hiszen őt nem ijeszthetem meg, de egyszer előfordult, hogy amikor ültem a kis erőtlenül fekvő teste mellett, mindenhonnan valami zsinór lógott ki a paplan alól, azt hittem, hogy nem látja és pár néma könnycseppet engedtem magamnak… és képzeljétek, rosszul hittem. Még így is felemelte a kis kezét és megsimogatta az arcomat. … Az én kicsi babám most is figyel, és ahogy írom ezeket a sorokat, elérzékenyültem. Persze rögtön kiszúrta. Tudjátok, mit mondott? Anya, ne sírj, már minden rendben lesz.  

Ezt mondta a kis bársony hangján, a maga 3 évével. Hogy tud ilyen bölcs lenni? Hogy tud közel egy hét kórház után ilyen higgadtan tűrni és még bennem is tartani a lelket? Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is én vagyok az erős kettőnk közül, hanem ő. Most már azt hiszem, tényleg minden rendben lesz. Imádkoztam minden nap és tudom, hogy a Jóisten meghallgat. Oka volt annak, hogy most egyedül kellett megküzdenem mindennel ezekben a napokban. Illetve ketten küzdöttünk. A lányom és én. Anya és lánya. Most már tudom, hogy milyen erősek vagyunk.  

Még egy kicsit itt kell maradnunk, de hiszem, hogy a nehezén már túl vagyunk. Hanninak még mindig nem tökéletes a szaturációja, de szinte óráról órára erősödik. Már nehéz ágyban tartanom. Már nehéz megértetnem vele, hogy miért nem játszhat a többiekkel, de ezek a dolgok már nem számítanak problémának. Már semmi nem számít problémának. Még a költözés sem. Megoldjuk. Még nem tudom, hogyan, de nem számít. És mi hamarosan itt hagyjuk a kórházat és új életet kezdünk az új otthonunkban!  

Végül újra kérlek titeket: mindig hallgassatok az anyai ösztöneitekre! Akkor is, ha az eszetek mást mond. Akkor is, ha senki nem figyel, akkor is, ha mosolyognak rajta. Ne hagyd, hogy eltántorítsanak! Ne érdekeljen, mi lenne a logikus. Engem sem érdekelt! Szembe szálltam minden érvvel. És milyen jól tettem!