A Bakonyalján, ahol nemrég jártam, ritkán jön a busz. A két falu közti megállóban hárman várakozunk. Egy ötéves forma kislány, az édesanyja meg én. Megtudom, hogy idáig három kilométert gyalogoltak, a vadászháztól jöttek. A kislány az út szélétől beljebb guggol, nagyon néz valamit. Odamegyek, teli a fű bodobáccsal. A piros kis bogarak, ahogy szokták, egymás hegyén-hátán.

– Kiszámoltuk, pont negyven perc, míg ideérünk – mondja az édesanyja és arra fülel, ahonnan a buszt várjuk. – Hallom, már jön is… Gyere, Piri, itt a busz!

A busz pár pillanat múlva valóban odakanyarodik mellénk, nyílik az ajtó, várom a kislányt, nem jön. Anyja idegesen nógatja.

– Pirkó! Ránk várnak!!

Pirkó guggol, merő figyelem. A busz vezetője, jó ötvenes, bajuszos ember föláll és egyáltalán nem haragosan kikiált a gyereknek.

– Hahó, kislány! Mi annyira érdekes?

A gyerek félig visszafordítja a fejét.

– A bogarak…!

A sofőr leszáll, magas, nagydarab ember. Nézi ő is, amit a kislány. Aztán megsimítja a fejét.

– Bodobácsok… Na, gyere, kikapok, ha késünk…

Az utasok – nincsenek sokan –, mocorognak. Elvackolódunk, a busz elindul.

Ennyi volt.

Piri az anyjához dől, én nézek ki az ablakon és eszembe jut az a régi kislány, az a régi sofőr és a bodobács.

-----

Talán Keszthelyre utaztam. Igen, emlékszem, oda. Késve indultam, de szerencsém volt, hév, villamos, minden jött azonnal. Még maradt is jó tíz percem. A Vasi Volán járata a négyes kocsiállásból indul, alig néhány utassal. Egy ballonkabátos fiatal nő a magas, tizenegy év körüli kislánnyal mindenkit maga elé enged. Csak amikor fölszállnak, akkor értettem meg, hogy miért. A gyerek nem tud járni. Az asszony gyakorlottan, oldalról öleli át a nagyocska lányt, s szinte ölben teszi föl a buszra.

A sofőr – szigorú vonású fiatalember – állna föl, de a fiatalasszony leinti.

– Hagyja csak, kitanultam, köszönöm – mondja halkan. – Gyere, cicám! – fordul a kislányhoz, és a vezető mögötti ülésre ülteti.

Egyetlen válltáska a csomagjuk, abból egy kismagnót vesz elő, a fülhallgatóját a lány fejére illeszti. Az odahajol anyjához, odadörzsöli arcát a vállához és ringatózik a zene ütemére.

A háromórás úton csak néha suttogott valamit a mama a lányának. Egyszer akkor, amikor enni adott neki. Apró falatonként vitte a szájához a szalvétába csomagolt szendvicset. Míg a gyerek rágott, simogatta a karját, halkan beszélt hozzá. Ekkor történt, hogy a kislány az ablakra mutatott. A fiatalasszony odanézett. Közel hajolt az üveghez, odanyúlt és a tenyerébe tette a bogarat, amit a lánya észrevett.

– Hogy kerülsz ide, suszterbogárka? – kérdezi és szétnyitja az ujjait. A kislány az anyja tenyerét

nézi, le nem veszi a szemét a piros feketepettyes bogárról.

Egy bodobács, gondoltam. Egy bodobács a buszban…

A sárvári elágazásnál az asszony a sofőrhöz lép.

– Ha itt megállna egy pillanatra, sokat segítene…

A férfi lassít, a busz megáll.

– Itt egy lélek sincs, hogy mennek tovább?

– Nem messze várnak ránk, könnyen odajutunk – mondja halkan a fiatalasszony, és az ellenkező irányba int.

A vezető a tükrökbe néz, és egy ipszilonkanyarral lassan megfordítja a buszt. Átmegy a kereszteződésen, s jóval odébb a várakozó öreg Skodánál megáll. A fiatalasszony már átkarolva támogatja a gyereket.

– Vigyázz cicám, lépcső – mondja, és ölbe fogva leveszi a buszról.