Anna és Levente már azelőtt tervezgette az örökbefogadást, hogy összeházasodtak, mert tudták, hogy természetes úton nem lehet majd gyerekük. Nem volt származási kikötésük, egészségügyi is csak annyi, hogy maradandó károsodása ne legyen leendő gyermeküknek. Az első kisfiút, Dávidot a Bölcső Alapítványon keresztül fogadták örökbe.

Az első örökbefogadásnál kilenc napotok volt a felkészülésre, most hogyan történt?  

Bucsy-Sólyomváry Anna: Attila érkezése előtt többször is megcsörrent már nálunk a telefon, de valami mindig történt, közbejött valami vagy meggondolta magát az anyuka. Mi minden jelzéshez alapból úgy álltunk hozzá, hogy nem éltük bele magunkat túlságosan, és szerencsére nem jutottunk el egyszer sem addig a pontig, hogy láthattuk volna a gyereket. Amikor Attila ügyében hívtak, akkor azt mondta az alapítvány vezetője, hogy van „egy bonyolult eset”.  

Bucsy-Sólyomváry Levente: És ránk gondoltak.  

B.A.: Mi azonnal nyitottan álltunk hozzá.  A baba akkor már egyhónapos volt, mivel kicsit később mondott le róla a vér szerinti anyuka, nem közvetlenül a születése után. A kilenc nap helyett ezúttal hét napunk volt a felkészülésre, ennyi idő telt el a hívástól addig, hogy hazahoztuk Attilát.  

Másfajta jogi, eljárási procedúrán kellett átesni az eltérő körülmények miatt, mint korábban Dáviddal?  

B.L.: Igen, teljesen. Attila a kazincbarcikai kórházban született. Teltek-múltak a hetek, de a szülőanya nem mondott le a kisfiúról, nagyon szerette volna megtartani, de tudomásunk szerint olyan körülmények között élt, ahol az állam nem engedhette, hogy a gyermek felnőjön. Már eltelt öt hét a kisfiú születése óta, amikor szólt nekünk a Fészek Alapítvány vezetője, hogy van egy baba, és a szülőanya le fog mondani róla. De hozzátette, hogy mindez akkor lesz hivatalos, ha már találkozott velünk az illetékes miskolci hivatalban. Vagyis teljesen látatlanban mentünk oda. Az épület előtti parkolóban találkoztunk a szülőanyával, bent pedig várt minket az alapítvány képviselője. Kitöltöttük a papírokat, az anya akkor mondott le Attiláról. A szomszédjától szerzett tudomást az örökbeadás lehetőségéről, arról, hogy ezzel teszi a legjobbat a gyerekének.  Az volt a szerencsénk, hogy hat héten belül eljutott hozzá ez az információ. Nagyon szomorú volt, hogy a harmadik gyermekét is elveszi tőle az állam, de azzal a tudattal vált el tőlünk, hogy Attila sorsa véglegesen rendeződik egy családban.

És akkor még mindig nem láttátok a kisfiatokat...

B.L.: A miskolci hivatalban kezünkbe nyomtak egy papírt, amin szerepelt, hogy hol van a gyerek. Ekkor Attilát még mindig nem láttuk, még fényképen sem. Egy közeli településre kellett átmennünk a nevelőszülőkhöz, ahol egy viszonylag nagy, gondozottnak látszó vályogházban, egy napos szobában, egy pici, szép járókában aludt Attila. Több nevelt gyerek is élt a családban. Csend volt és meleg, a szó minden értelmében, érezni lehetett a törődést, amivel a nevelőszülők Attila felé fordultak. Azzal fogadtak, hogy nagyon jó gyerek, jól eszik, jól alszik, kicsit hasfájós. Mi pedig akkor láttuk őt először, és végre megcirógattuk, megszeretgettük. A 30 napos kihelyező határozat birtokában hazavihettük, és csak egy-két nap izgalom várt ránk a hat hét lejártáig, ameddig a szülőanya meggondolhatja magát.    

Azonnal azt éreztétek, hogy megvan a második gyereketek?  

B.A.: Igen, abszolút.

B.L.: Nem volt kérdés.  

A másik kisfiatok, Dávid hogyan fogadta a babát? Tudott az érkezéséről?  Mert ugye amikor pocakban érkezik a kistesó, van idő a felkészülésre. Őt nem érte váratlanul?    

Bucsy-Sólyomváry Dávid: Sokat imádkoztunk, és hozott nekem egy legót. Én pedig rajzoltam neki – kapcsolódik be a beszélgetésbe az érintett.

B.A.: Azt mondtuk előtte Dávidnak, hogy ugyanúgy, ahogy ő is, Attila is a szívünkben, de egy másik néni pocakjában növekedett. A szívünkben már várjuk a kistestvért, és bármikor megszülethet. Abban a pár napban, amikor már tudtunk Attiláról, próbáltuk intenzívebben adagolni az érkezését, így Dávid is érezte, hogy most már valóban közel van. Amikor reggel Miskolcra mentünk, még mi sem tudtuk, hogy aznap már velünk lesz, hazafelé telefonáltunk a nagyinak, hogy hozzuk a kistesót, és Dávid nagyon örült. Ebben egyébként volt nála egy fordulat; korábban még azt mondta, hogy nem szeretne testvért, de hároméves korában jártunk egy táborban, ahol a sok többgyerekes család között valami megváltozott. Akkor már azt mondta, hogy ő is szeretne testvért. Onnantól kezdve pedig várt rá.  

B.L.: Egyébként neki is az maradt a keresztneve, amit a kórházban kapott, az egyik doktor bácsiról nevezték el.  

Hogy ment az összeszoktatás?  

B.L.: A 0. perctől olyan különleges kémia van a két gyerek között, amit mi nem értünk. Hazaértünk, beálltunk, hogy csináljunk négyünkről egy fotót, egyik gyerek az egyikünk ölében, másik a másikéban, de ők ketten egymást cirógatták, Dávid simogatta Attilát, Attila pedig hatalmas szemekkel nézte és mosolygott a bátyjára. Azóta is nagyon mosolygós, és azonnal megnyugszik, ha Dávid közeledik felé.  

Ti mennyire éltétek meg hasonlóan vagy különbözően a két örökbefogadást? Számít ilyenkor a rutin?

B.A:  Dávidnál még hatalmas újdonság volt, hogy egyáltalán gyerekünk van. Attilánál ez flottabbul ment, ugyanakkor nála is megvolt a gondolat, hogy itt egy új kisember, vajon hogyan illeszkedik be a családba. De szerintem ez eléggé simán ment.  

B.L.: Valószínűleg a lelki felkészülésben van a legnagyobb különbség a biológiai és az örökbefogadó szülővé válás között. Aki vér szerint vállalhat gyereket, annak hónapokkal korábban megmondanak egy dátumot, hogy mikor fog megszületni, de nálunk ez napokban, vagy jó esetben 1-2 hétben mérhető. Arra kell felkészülni, hogy itt akár egyetlen nap alatt kell dönteni.  

B.A: Attila számára volt egy kicsit más a helyzet, mert ugye ő már élt egy hónapot nevelőszülőknél. Azt vettük észre, hogy ő viselte talán egy picit nehezebben a beilleszkedést. Hiába volt még csak 1 hónapos, addigra már valahol megszokta, hogy az az ő otthona, ott szerették, gondoskodtak róla. Neki szerintem nagyobb megrázkódtatás volt a váltás, aztán nyilván hamar beleszokott. Dávid esetében ez a része simábban ment, mert ő azonnal hozzánk érkezett a kórházból.  

B.L.: Amikor Attila ide került, egy-két napig nagyon furcsán nézelődött körbe. Ilyenkor az emberen sok minden átfut... De ez hamar megváltozott. Lenyugodott, nem volt ideges, nem „szimatolta a levegőt”, gyorsan megszokta azt az illatot, azt a miliőt, ami nálunk van.    

Fiatal párok általában nagyon nem szeretik azt a kérdést, amikor gyerekük születik, hogy „és mikor jön a következő”, de azért én most megkérdezem. Itt megálltok?  

B.L.: Az ember az által, hogy örökbefogadó lesz, annyira nyitottá válik mindenféle kérdésre, hogy megszűnik a tabu. Mi beálltunk a harmadikért is a sorba, aztán meglátjuk.  

B.A: Már megkaptuk a határozatot, hogy vállalhatunk újabb gyereket...