Élvezem a mesék üzenetét, egy-egy történetnek olyan áthallásai vannak, felérnek egy ezeroldalas tudományos dolgozattal. Elmondom az egyik kedvencemet. Az anyaszívről szól. Arról a szeretetből fakadó aggódó féltésről, amit mi, anyák soha nem tudunk elengedni.  

Régi orosz mese. Egy szláv regéket és mondákat összegyűjtött könyvben találtam. Így szól. 

A teremtés kezdetén az állatok kölykei ugyanolyan magatehetetlenek voltak, gyámolításra szorultak, mint az ember gyereke.  

A Teremtőnek jó szokása volt vándorolni erre-arra, figyelte, hogy s mint élnek a teremtményei. Egy alkalommal betért az útjába eső parasztház udvarába és megdöbbenve nézte, hogy a fiatalasszony, karján pár napos síró porontyával ide-oda futkos a ház körül. Szabad kezével hol a tehetetlen kismalacokat vonszolja a koca után, hogy szopni tudjanak, hol az elfekvő kisborjút cipeli az anyja alá ugyanezért. Ahogy végez ezekkel, hurcolja a kisbárányokat az anyjukhoz, aztán egy kosárnyi nyivákoló kiscicával rohan a macska nyomába. Csorog az izzadság a homlokáról, nincs egy percnyi nyugovása, közben az ő porontya ott sivalkodik tehetetlenül a karjában.  

Megkérdi az Úr: 

– Mit csinálsz, lányom?  

– Láthatod! Az állataim kölykeit hordom az anyjuk alá, éhen ne haljanak. Közben annyi időm sincs, hogy a magamét megszoptassam! 

Megsajnálta a Jóisten a fiatal teremtést, s azt mondta neki, hozza elé az összes kölyökállatot, ő majd átdobja őket a sövényen, s onnantól futnak majd maguktól születésük percétől.  

Az asszony nem bízott az idegenben, de a segítség jól jött volna, ezért elsőnek egy göthös kismalacot adott az Úr kezébe. Az fogta, áthajította a sövényen. A malac a négy lábára esett, s elszaladt az anyja után. Na, akkor már felbátorodott az asszony és odacipelte a párnapos tehetetlen kiscsikót is a Teremtő elé. A Jóisten azt is áthajította a sövényen, s a kiscsikó is szaladt boldogan. Na, akkor már hozta az asszony az összes kölyökállatot, ami csak volt a portájukon, kutya, macska, kiskecske, kisbárány, borjú. Sorra került mindegyik, s mind szaladt egyedül, nem kellett tovább pátyolgatni őket. Már csak a fiatalasszony állt ott a karján a kisfiával.  

– Add azt a gyereket, mire vársz, átdobom a sövényen, s nem lesz többé gondod rá! – sürgette az Úr. 

Csak töprengett az asszony, mit is mondjon, mert persze rájött, hogy a csodatévő idegen maga a Teremtő. Végül csak kibökte: 

– A gyermekemet nem adom, Uram! Tudom, hogy végtelen a te hatalmad, de csak félek. Mi lesz, ha rosszul dobod, s a kisfiamnak baja esik… egész életére nyomorék marad!  

S nem adta. Az Úr pedig, bölcs lévén, nem erőltette a dolgot.  

Eddig a mese. Mese? Elgondolom, hogyan is adnám oda a kisbabámat, s nézném tehetetlenül, ahogy valaki – legyen akár az Úr – fogja és áthajítja a kerítésen. Hogy nekem könnyebb legyen… Nem, én sem adtam volna. 

De van és lesz az életünk során annyi minden, amihez kéri és reméli az ember a Jóisten segítségét. Ahogy ma hajnalban is, csak soroltam, soroltam a gyerekek és unokák nevét, hogy védje, erősítse őket, dobja át úgy a sövényen, hogy soha bajuk ne essék.