Már a meghívás felkeltette az érdeklődésemet. A családfő írta a levelet. 

„Jöjjön el hozzánk. Édesanyám süteményei el fogják varázsolni, a feleségem kézzel húzott réteseiről nem is beszélve. És képet alkothat arról, hogyan működik egy család, ahol az egyetlen férfi irányít – most fel fog háborodni – hét nőt. Az egyetlen férfi én vagyok, a hét nő a feleségem, az édesanyám, az anyósom és a négy lányom. Más férfi nincs a háznál, ha csak Ficek urat, az öreg vizslát ide nem számítom…” 

Mit mondjak, kíváncsi lettem rájuk.

Viruló kert közepén állt a vörös kövekből falazott jókora ház. Vadszőlő futotta be a falakat, tágas terasz terült el lustán, peremén virágzó leanderek. 

Megérkezésem angol krimibe illik. Délután volt, teaidő. Megráztam egy kolompot a bejárat fölött, mire sejtelmes módon magától megnyílt a kapu, s egy magas, vállas, ötven körüli derűs férfi jött elém a kerti úton. A házigazda volt. Kezet csókolt, és egy széles lépcsőn fölkormányzott a barátságos teraszra. Ott várakozott a család többi tagja, hét szélesen mosolygó hölgy és kisasszony. Bemutatkoztunk. A feleség vékony, választékosan öltözött csinos asszony, angolt tanít a közeli város gimnáziumában. Mint kiderült, az utolsó pillanatban tudta meg, hogy férje vendéget hívott. Nevetve mesélte. 

– Megszoktam, hogy az én uramnak mindig van valami meglepetése. Hol kedvemre való, hol kevésbé. A lányok, amikor hallották, hogy ön jön, már vihogtak, na, még egy nő! 

Kint terítettek a terasz közepén. Sütemény- és gyümölcshalmok között illatos tea gőzölgött, gondos kezek pucolt dió- és mandulaszigeteket halmoztak a tányérokra, a dúsan rakott csemegék között csak rétesből hatfélét számoltam össze.

– Nálunk mindig van sütemény! – nevetett az egyik lány – Zsuzsa nagyi egy egész kamrát kapott, ott tartja a készleteit. Soha semmi nem öregszik meg, számontartunk mindent és felfaljuk. Évek óta süt, és még mindig vannak ismeretlen receptjei.

Az egyik idős hölgy – nem tudtam meg ki az anyós és ki a házigazda édesanyja – a karosszékből intett kedvesen, kötőtűket csattogtatva beszélgetett a lábához kuporodó legkisebb unokájával. A másik egyfolytában kínálta a finomságokat. A lányok, mint az orgonasípok következtek egymás után, hat-nyolc-tíz- és tizenkét évesek voltak.

A különös társaságból olyan béke és összeszokott nyugalom sugárzott, amit nem lehetett se eljátszani, se egy délutánra megrendezni. Kérdeztem, mi ennek a tapintható harmóniának a titka.

– Mi, a feleségemmel már az elején egyezségre jutottunk. Én vagyok a családfő, én irányítok, én döntök, én osztom be és kezelem a pénzt. Ez nem önzés, nem hím-sovinizmus – hogy utálom ezt a szót –, ez egyszerűen a szerepek szerint kiosztott élet.

– Ehhez képességek is kellenek…

– Naná, hogy kellenek! Diplománk mindkettőnknek van, de láthatja, én két fejjel magasabb, és harminc kilóval nehezebb vagyok a feleségemnél – ne nevessen! –, könnyedén a karomba vettem, át is emeltem a házunk küszöbén, amikor mint új asszonyt hazavittem. Ez jelkép, de sokat mondó jelkép. Mutasson manapság valaki férfiembert, aki a karjára kapja, és fölemeli a párját. Vagy a fiú satnya, vagy a lány száz kiló. A kigyúrt gyerekek meg valahogy nem házasodnak. És a magukat futógépen agyonedzett nők sem. Nincs igazam? De ez csak a külső. A lényeg, hogy volt hova hazavinnem a feleségemet, volt házunk! Megteremtettem. Kicsi volt, szűkös, de a miénk. Nem kellett a szüleinkhez menni és szorongani, ahogy akkoriban annyi ismerősünknek. A férfi dolga biztonságot, otthont teremteni. Én így tanultam. 

- De maga az a fajta, akit nem biztos, hogy könnyű elviselni… 

– Miért gondolja? Mert kezet csókolok a vasárnapi ebéd után, virágot hozok a feleségemnek és nem csak a házassági évfordulónkon? És nem felejtem el, hogy mikor van az anyósom születésnapja. A lényeg: ugyan én mondom ki az utolsó szót és én döntök, de mellettem biztonságban vannak az enyéim. Ha nincs vezérlő elv, ha nincs valaki, aki okosan irányít, akkor széthúznak az erők, s még egy zöldséges bolt is megbukik, nemhogy egy család. El kell fogadni valakit vezetőnek, el kell fogadni a döntéseit – és akkor megy a dolog. Ennek fejében a családfő vállalja a felelősséget, mindenki tudja és elfogadja, hogy jót akar, s hogy az ő vállán nyugszik a boldogulásuk. Ez nálunk bevált. 

– Nincs lázadás?

– Miért? A terveket megbeszéljük, mindenki mondhat véleményt, a végén születik a döntés. Az utazások például. Ez érzékeny pont. Mindenki máshová akar menni. Én meg azt mondtam, nyáron ebben a kánikulában a Tátrába megyünk. Van ott is tó, ahol fürödhetünk, napsütés is bőven, de a hajnalok és az esték hűvösek, az erdők árnyékot adnak, mindenki jól fogja magát érezni. Így a két nagymama is velünk tud jönni és senki nem fog megfőni a forróságban.  Először fújtak rám, és csak utólag mondta a feleségem is, hogy igazam volt. Hja, ennyi nővel! Azt is el kell viselni, hogy az ember nem mindig népszerű! 

Érdekes délután volt. Amikor búcsúzni kezdtem, a házigazda is kabátot vett.

Elkísérem, mondta. Ellenkeztem. Egyedül szeretnék lenni, szép a környék, jó félóra sétaút, inkább magamban megyek, mondtam. Magára fog sötétedni, nem ismeri ki magát a hegyen, ilyenkor már járnak a vadak – együtt megyünk, mondta ellentmondást nem tűrően. Nem tartozom a családjába, közöltem némi éllel a hangomban. Nem is tartozhatna, maga nem együttműködő – nevetett és karon fogott. 

Míg ereszkedtünk lefelé, igaza volt, ránk sötétedett. Ha őszinte vagyok, hálás voltam, hogy elkísért. De nehezen vallottam be, amikor elbúcsúztunk.