Hogy mit adnak az ilyen ellopott pillanatok? Rácsodálkozást, gondolatokat, megértést, kételyt, otthonosságot és idegenkedést. Az élet tanulását. De leginkább a találkozás élményét adják. Még akkor is, ha egyetlen szó sem hangzik el.  

Ők, hárman 

Éppen hogy beérem a metró egyik kocsiját, záródnak az ajtók, indulunk. Szemben velem fiatal férfi ül, két oldalán egy-egy gyerekkel. A kislány tízéves forma, a kisfiú öt körül. A lányka valami könyvet olvas, a kisfiú apja karjának dől, és elmélázva, mintha csak ketten lennének, a kezét simogatja. A férfi egyik karja átöleli a gyereket, kezének hüvelykujja finoman simítja a csontos kis vállat. A kislány egy idő után – fel sem nézve az olvasásból – a kezét apja térdére teszi. A férfi ekkor átkarolja őt is, finom, könnyű mozdulattal. Nem beszélnek. Az apa néha a gyerekeire veti a pillantását, ha a fiú tekintetét elkapja, hamisan hunyorít egyet. Így maradnak hosszú megállókon át, egészen a végállomásig.  

Annyira figyelem őket, hogy sokáig nem veszem észre a szakállas öregurat. Ő is a kis csoporton legelteti a szemét. Amikor leszállunk, együtt lépünk ki a kocsiból, az öregúr rám néz. 

– Tudja, mit láttunk, kedvesem? 

És válaszol magának. 

– Néhány röpke pillanatra a boldogságot láttuk. 

Filozófusok 

Hetek óta hurcoltam azt a kis cédulát, rajta néhány sorral. Egy kedves, fiatal nőtől kaptam, akinek három kisfia van. Ha valakinek körülöttem rossz a kedve, vagy ha sopánkodik és panaszkodik az életre, felolvasom ezt a néhány sort. Megteszi a hatását. Muszáj nevetni. Már olyan sokszor olvastam fel, szinte kívülről tudom. Így szól: 

„Van mit tanulnunk a gyerekeinktől. Gondoljuk csak el, milyen édes és ritka állapot, amikor a világ is, és mi, felnőttek is – rendben vagyunk. 

Ezt az életérzést legnagyobb fiunk könnyűszerrel fogalmazta meg, úgy négyéves kora körül. 

– Irigylem magamat. Olyan akarok lenni, mint én… Hm… És olyan is vagyok! 

Nemrég a középső fiú, Boldizsár is belépett a bölcselkedő korba. A múlt héten jelentette ki határozottan: 

– Én a magam barátja vagyok. És ez jó.  

A harmadik gyerekünk, Balambér, még gondolkodik, hogy beszéljen-e és mit.  

Én addig is igyekszem irigyelni magamat és összebarátkozni – velem.” 

Hanzi csengője 

Hanzi, a nagybátyám, anyukám öccse apró, kicsi ember volt, mindenhez értett, mindenhez hozzászólt, mindent megszerelt, mindent jobban tudott és minden nőnek udvarolt.  

Sok történetet hallottam róla, de a legkedvesebb úgy tízéves korából való. Ketten voltak gyerekek, s mivel az édesanyjuk dolgozott, ők a nagymamára maradtak. A nagymamának Hanzi volt a kedvence és ez fordítva sem volt másképp. De akkoriban a szeretetről nem sokat beszéltek.  

Történt, hogy a nagymama ágynak esett. Senki nem tudta, hogy az utolsó heteit éli. Nyár volt, a két gyerek otthon vakációzott. Anyukám tizenegy éves, ő elment a barátnőihez, Hanzi is ment volna a cimborákhoz, de nem volt szíve a nagymamát egyedül hagyni. Nagyon szerette. A nagymama odahívta az ágyához, suttogott: 

– Menj csak az udvarra a többiekhez, az való a gyereknek, játsszatok, menj csak, mein Kind… 

A kisfiú kiment, de előtte egy madzagot kötött a nagyanyja csuklójára. A hosszú spárga végére rákötötte a karácsonyi csengőt, ott volt az ablakban. A csengőt aztán odakint föllógatta egy kampóra. Az udvaron játszott a többiekkel, de sose ment messzebbre. Fülelt a csengőszóra… 

Hát ilyen kisfiú volt Hanzi, a nagybátyám.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékgyermekneveléskisgyermekapa