A kisfiú most megáll. Nézegeti a kerítés tövében a leveleket. Lehajol, szed egy pirosat, aztán egy sárgát, aztán egy narancsszínűt. Anyja azonnal rászól:

– Dobd el, mindenki rálépett!

– Ezekre nem, anya, nézd meg!

A kisfiú fogja a három falevelet, mutatja a mamájának. Melléjük érek, lehajlok egy csodás, pirosba hajló sárga levélért. Aztán egy aranyszínűért. Mutatja a gyerek az ő gyűjteményét, én is az enyémet. Hátam mögött a fiatal nő, érzem, hogy néz minket. Végül megadja magát.

– Na, jól van, gyere, majd otthon lemossuk őket!

A kisfiú viháncolva elindul, a mamával összemosolygunk. Fáradt a mosolya, de mosoly.

Azt a másik kisfiút soha nem láttam. Csak meséltek róla. Azazhogy arról a délelőttről meséltek, amikor a kisfiú belesült a szereplésbe.

Valamilyen iskolai rendezvény volt. Sok fellépővel. Ő egy trombitaszólóval szerepelt. Nem volt még nagyfiú, nem is volt gyakorlott. És valami kis hibája is volt ennek a kisfiúnak, valami egészen kicsi, amit alig lehetett észrevenni.

Talán emiatt, vagy amúgy is drukkos kisfiú volt – nagyon izgult. Izzadt a tenyere, veríték borította el a homlokát. Ott állt a színpadon.

A színpad nagy volt. Kezében a hangszerével ott várt középen a kisfiú, hogy történjen meg végre, amitől úgy rettegett.

Lassan felemelte és belefújt a trombitájába. Pár taktus… megállt. Nekikezdett még egyszer. A teremben részvétteljes, kínos csend. Lentről hallatszik a halk bíztatás.

– Semmi baj, kezdd újra…

Tétován felemelte a trombitát, de már nem fújt bele. Leszegett fejjel kirohant a színpadról.

A műsor folytatódott, gyerekek jöttek-mentek, fel-felcsapott a taps. Aztán vége lett.

A szereplőket friss pogácsa és finom tea várta. Mindenki beszélt, evett, ismerkedett.

A kisfiú a sarokban ült az édesanyjával. Nem nézett föl. És akkor odament hozzájuk valaki és halkan azt mondta a kisfiúnak:

– Szerintem most játszd el… Most úgyis mással vannak elfoglalva… Menni fog…

A kisfiú a padlót nézte.

– Próbáld meg! – hallotta még az ismeretlentől, aki eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Pár perc múlva megrázóan szép trombitaszóló töltötte be a termet. Mindenki a színpadon álló gyerek felé fordult. Akik elindultak, visszajöttek. Hallgatták, lélegzetvisszafojtva.

Az utolsó hangok még ott röpdöstek a levegőben, amikor kitört a percekig tartó taps.

A kisfiúé volt a legforróbb siker azon a napon. Csak állt boldogan, képén elömlött a mosoly és nem értette, miért folyik az édesanyja könnye, patakokban.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?