csalad.hu - Két vadember
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Két vadember

Schäffer Erzsébet
2020. máj. 15. 5:00
Blogok

Szeretem Khalil Gibran gondolatait. Pontosak, érezni, hogy a mindenségbe vetett hiten és tapasztalaton alapulnak. Üzeneteiben gyakorlat és lélek azonos súllyal van jelen.

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Általatok érkeznek, de nem belőletek.

És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.

Mert nekik saját gondolataik vannak.

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.

Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.

„Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.”

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.

Az Íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.

Legyen az Íjász kezének hajlítása a ti örömötök forrása.

Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amelyről elröppennek.”

A forrás nagyon öreg volt. Évszázadok óta ontotta kristálytiszta vizét, hat malom kereke forgott valaha a hátán. Négy falu szomját oltja ma is. Malomnak már nyoma sincs, az utolsó romjait csalán, iszalag, folyondár nőtte be, nincs olyan gyerekbanda, aki bevenné magát az áthatolhatatlan sűrűbe.

De a forrás zubog. Fölé kőpárkányt, a szájához kőlépcsőt építettek. A vascsőből ömlő jéghideg, kristálytiszta víz apró kavicsos tavat vájt magának, onnan ömlik tovább a patakmederbe. Kis zsilip között kis híd alatt szalad a messzi faluig, s még onnan is túl.

A gyep itt mindig zöld, a levegő még kánikulában is hűs, a diófák, akácok, tölgyek árnyékot tartanak. Odébb a tisztás napfényes, míg a délután el nem éri, akkor ráborul az erdő, a madárhangok megritkulnak, csak a víz csobogása töri meg a csendet, évszázados zenéje a tájnak.

„Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak.”

Sokat lát az öreg forrás. Őzeket, szarvasokat, peléket és mókusokat, vaddisznó malacait, madarakat, színes gyíkokat. És embereket. Az emberek mindig elgondolkodtatják. Mert velük gyöngyöző nevetés érkezik és sós könnyek hullanak, nem szégyellik meztelenségüket, sem a vért, a fájdalmat, a kacagást, és a felejtést, amit ott hagynak az öreg forrás kövei közt. És a forrás emlékezete végtelen. Ha mesél, szavait nem érti más, csak a fák között hallgatózó szél, a kihűlt parázs a tűzrakó hamujában, a tisztás fölött megpihenő felhők. Meg gyerekei, a csobogó víz gyöngyei, de őket még nem érdekli semmi, kacagva futnak az ismeretlenbe.

Azon a nyári délelőttön nem akart hinni a szemének. Két pucér kisfiú mászott le a lépcsőkön. Egyformák, mint két tojás. Szőkén böngyörödő fürtös fej, hatalmas kékesszürke szemek, vékony, izmos, barnára sült kis testek. Öt-hatéves formák. Közelükben senki felnőtt. Két pogány puttó a patakban, két kis vadember. Nem kiabáltak, nem fröcsköltek, nem vitatkoztak, fel-alá mentek a jéghideg vízben, közben mondták a maguk dolgait.

– Láttad a zöld kavicsot?

– Az legyen a király.

– Csináljunk zsilipet.

– Elrekesszük a vizet?

– Ott egy vastag ág.

– A király vízalatti.

– Jó.

– Az országa is.

Ilyeneket beszéltek. Az iszamlós mederben néha lefenekeltek, beleléptek valami szúrósba, nem sírtak, nem lepődtek meg, megtárgyalták, aztán gyalogoltak a vízben tovább. Köveket hordtak a zsiliphez. Bámulták a szitakötőket. Az egyik valami táncot talált ki, elkezdtek táncolni. Az öreg forrás csak bámult. Körben az erdő, tűz a Nap, csillog a víz, ember sehol, csak az énekes rigó dalol a legmagasabb kiszáradt akácfán. És a két gyerek a patakban. Mint a mesében… Az erdő övezte zöld nyugalomban két kis mozgó pont. Kik lehetnek? Hol van apjuk, anyjuk? Hogy hagyhatták itt, egyedül őket? De mégis jó, hogy így vannak itt. Teljességben a fákkal, füvekkel, vízzel, égbolttal. Régi barátságban kövekkel és madarakkal, méhekkel és hangyákkal, gyíkokkal és békákkal. Mintha a paradicsom egy darabja elevenedett volna meg. Milyen kár, gondolta az öreg forrás, hogy odafönt a Teremtő nem kisgyerekekkel kezdett. Ilyen kisfiúkkal és kislányokkal. Többre ment volna… Az egyik gyerek most beleguggolt a kis tóba és odatartotta száját a vascsőhöz, inni akart. Megcsúszhatott, mert a cső megsebezte az ajkát. Odanyúlt, látta, hogy véres, kiköpte, megmosta, újra ivott. És folytatták a táncot, most már a vádlijukig érő vízben. A zsilip, amit építettek, lelassította a patak sebességét. Már hajók is úsztak rajta, levélből és nádszárból. Még vitorlájuk is volt. Már jó ideje játszottak, amikor egy női hang kiáltott:

– Nem fáztok?

Messze, a tisztáson, egy fa takarásában a padon, háttal a forrásnak egy nő ült és olvasott.

– Nem! – kiáltottak a fiúk.

– Apa? – kérdezte az egyik.

– Tüzet rak.

A megmozdult kép egy pillanatra kimerevedett. Aztán újra elindultak az apró lábak. Táncolt a két kis test a csúszós patakban, úsztak a hajók, megmenekült minden vízbe esett bogár.

Távolodik a kép. De már a táj és benne a négy ember története ez a délelőtt. Most már mindig ott fürdik a patakban a két kis vadember. Az öreg forrás emlékezete őrzi őket. Néha talán mesél is róluk.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?