csalad.hu - Én akkor is szeretlek téged!
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Én akkor is szeretlek téged!

Békési Erika
2020. ápr. 29. 14:00
Interjúk

Vannak témák, amelyek mindig aktuálisak, mindenkit érintenek, mindenkinek kedvesek, mégsem tudunk eleget róluk. Karl Melinda református lelkésszel a legkülönlegesebb érzésről, a szeretetről beszélgettünk.

Tényleg annyira szeretetéhesek vagyunk?

– Igen, mi emberek ebből élünk. Az Újszövetségben János levele azt írja, hogy Isten lélek, és Isten szeretet. De ha ez így van, akkor nyilván a szeretet az a kód, amivel Isten teremtett bennünket, és ami életben tartja az embert. Elsős teológushallgató voltam, amikor megkérdezte tőlem a pécsi lelkész: mi az, ami a földi életben is megvan, és a mennyeiben is? Mi az, ami a két létállapotban nem változik? „Mi lehet az, mi lehet az?” – napokig tépelődtem, aztán rájöttem: hát a szeretet! Össze is köti a két világot, és mindkét helyen állandó… Sokat gondolkodtam aztán azon is, hogy mi értelme van a földi életnek. Ma már tudom: az, hogy megtanuljunk szeretni! Hogy megtanuljunk a kapcsolatainkban úgy mozogni, hogy a szeretet domináljon. Ez szerintem éppen annyira fontos, mint levegőt venni. Mert ha nem szeretnek minket, nem vagyunk életképesek, és semmihez sincs erőnk…

Mindenkit lehet szeretni?

„A szeretet elsősorban nem érzelem, hanem döntés kérdése.”

– Mi, keresztények azt valljuk, hogy a szeretet elsősorban nem érzelem, hanem döntés kérdése. Az én döntésem, hogy én őt szeretem. Nem kell, hogy különleges legyen az a valaki, hogy megérdemelje, hogy rászolgáljon, inkább határozzunk úgy, hogy „annak ellenére szeretlek!” Mert ha mindig csak oda-vissza szeretnénk egymást, akkor állandó követelményrendszerben élnénk. Életképtelen dolog lenne. A szeretet nem üzlet! A meg nem érdemelt szeretetet maximálisan Jézus és a kereszt bizonyítja. Ez vihet tovább minket, amikor nincs hozzá erőnk, amikor kiabálnánk, amikor elfordulnánk, amikor már mindenből elegünk lenne. Én akkor is szeretlek téged! Ráadásul a szeretet még nagyobb viszont-szeretetet szül. Mert a szeretetben élet van, és tud továbbadni. A szeretet nyitott, és nagyon jó benne lenni. Stabil, kreatív, örömteli – persze, hogy érdemes élni vele!

Kapni vagy adni tudjuk jobban a szeretetet?

– Sokan azt mondják, hogy szeretetet adni könnyebb, mert kapni és elfogadni zavarba ejtő tud lenni. Aki gyenge önmagával kapcsolatban, és a saját értékeivel nincs tisztában, az nem képes elfogadni a szeretetet. Ekkor jönnek a „meg sem érdemlem”, „kevés vagyok hozzá”, „nem tudom viszonozni” típusú mondatok. Pedig szeretetet kapni életet adó! Ráadásul, ha kapok, akkor tudok továbbadni, mert lesz forrásom. Ha viszont senki nem szeretget engem, akkor nincs, amit továbbadjak. Persze mi, emberek a szeretettel is képesek vagyunk játszmázni. Hányszor mennek tönkre azért családok, mert a „nincs időm szeretni” tényt szépítjük, kimintázzuk virágosra: „de hát én csak miattatok vagyok mindig távol, értetek csinálom!”

Nem könnyű a szeretet mellett dönteni minden nap.

– Egyedül nem is lehet! Mert sokszor érezzük azt az életünk során, hogy „ez az undok béka húsz éve itt van mellettem, büdös, meghízott, csúnyán beszél, nem kedves, mit szeressek benne?” De ha ott a biztos felismerésem, hogy „úgy döntök, hogy szeretlek, mert mellettem is döntött valaki, Jézus Krisztus”, akkor sokkal könnyebb szeretni a másikat. Ha megvan a forrásom, akinek nekidönthetem a hátam, akkor igenis lehet szeretni a legundokabb békát is. A döntésem alapja egy kőszikla, innentől minden stabilabb. A szeretet az egyetlen út az életben maradáshoz a mai világban is. Ez mindennek a mozgatórugója, ez teszi lehetővé, hogy bármi, ami él, fejlődjön, életben maradjon. Mert eltaposom a növényt, ha nekem nem fontos. De ha tisztelem és szeretem, mert szépséges, vagy odaadom a másiknak, mert gondolok rá, akkor az a növényke életben marad, és virulni fog.

Minden házasságban vannak olyan időszakok, amikor nehéz a másikat szeretni…

„Belém hasított, hogy ha én, a felesége nem szeretem őt, akkor ki? Akkor ki fogja őt szeretni?”

– Mi a férjemmel, aki szintén református lelkész, huszonkilenc éve vagyunk házasok. Ez nem kevés! Mivel az ember kedélyállapota hullámzó, nálunk is volt idő, amikor nem volt könnyű a másikkal töretlen szeretetben élni. Emlékszem a nem egyszerű napokra, túlterheltek voltunk mind a ketten. Persze számtalanszor bizonygattam magamnak, hogy ha engem szeret Jézus, akkor én miért szenvedek? És ha a másik elvisel, akkor én miért kritizálom? Sokszor, automatikusan végigfutottak rajtam ezek a gondolatok, de abban az állapotban valamiért ez nem volt nekem elég. De lett egy különös felismerésem. Emlékszem, mentem fel a lépcsőn, és arra gondoltam: mennyire nem egyszerű természet a férjem mostanában. Sok terhet cipel, morgós, nagyon nehéz őt elfogadni… Aztán belém hasított, hogy ha én, a felesége nem szeretem őt, akkor ki? Akkor ki fogja őt szeretni? És annyira magányos életben láttam őt magam előtt, hogy az fájt! Olyan hálás voltam akkor. Minden nehézség ellenére azt tudtam mondani, hogy „Uram, megmutattad, hogy mi az én dolgom. Igaz, hogy kifáradtam, de nem ejthetem le azt az embert, akivel annyi szépet megéltünk! Mert ha én nem vagyok, ki marad neki?” Akkor megláttam, hogy az életem értelme az kell, hogy legyen, hogy ezt az értékes embert szeressem, és semmiképp ne hagyjam egyedül. Ez akkor nagyot fordított a kapcsolatunkon.

De hogyan szerethetjük jól a házastársunkat?

– Jelentsük ki magunknak: nem akarok eltávolodni tőle. Szükség van fontos belső döntésekre: akarjak mindig nyitott maradni az ő dolgai iránt, akarjak rácsodálkozni, tiszteljem őt és a céljait, segítsek neki, amiben tudok, és magam is merjek tőle segítséget kérni, ha szükségem van rá. Fontos a türelem és nyitottság! Ne megsértődjek azon, hogy nincs velem, hanem érdekeljen, hogy mi az, amit éppen csinál, amire rájött, amin dolgozik. És nehéz, de igenis hagyjam nyugton a másikat – ha ő ki akarja fújni magát, vagy biciklizni, olvasni, futni akar, hadd tegye meg. Nem mindig könnyű ez, mert sokszor csupa szeretetből be akarjuk falni a másik minden idejét és figyelmét. De legyünk képesek néha békén hagyni őt! És ne azért imádkozzunk, hogy megváltozzon, hanem azért, hogy megértsük a párunkat és a magunk helyét ebben a kapcsolatban.

Az évek során a szülői szeretetről is számtalan kérdés felmerül bennünk...

– Mi, anyukák mindig kételkedünk: biztos, hogy jól szeretjük a gyerekeinket? Ki tudjuk ezt mutatni nekik úgy, ahogy nekik jó? Gyönyörű része az anyaságnak, ahogy rácsodálkozunk a gyermekeinkre, és gyönyörködünk bennük. Közben az értékeiket látva azt kívánjuk, bárcsak hozzá tudnának tenni a világhoz! De szigorral, követelményekkel vagy végtelen szeretettel tudjuk ezt elérni? Nem könnyű ezt az adott helyzetekben eldönteni. De nincs olyan konfliktus, amit ne lehetne rendezni. Ha van Forrásunk, akinek nekidőlhetünk, akkor mindig tudunk töltekezni, és újrakezdeni. Az egyik lányom nagyon érzékeny kisgyerek volt: a nagyok és a legkisebb között neki valahogy semmi nem volt jó, és ezt ébredéstől kezdve éreztette velünk. „Ez a bugyi nem jó, ez a cipő sem jó, semmi nem jó!” És üvöltött… Aztán egy óra múlva már elfáradt, bömbölt, görnyedt, és én is… Nagy kihívás az ilyesmi az anyukának, amikor időre óvodába kell menni, meg kellene enni a reggelit, és a nagyokat várja az iskola. De rájöttem, hogy mindig lehet újrakezdeni. Akkoriban ilyen helyzetekben gyakran végigment bennem a merevlemez: vajon mi a baja a gyereknek? Persze tudtam, hogy az egész élet… De mivel ebben élt, mert harmadiknak született, ezen már nem tudtam változtatni. Aztán amikor egyszer ugyanígy belekövesedett valamibe, mondtam neki: tudod mit? Kezdjünk új reggelt! Ez a morgolódás neked is rossz, és anyának is. Lehetne úgy, hogy reggel fölkelünk, és mosolyogva köszönünk egymásnak? Kicsit meghökkent a kislányom, de örült is, mert látott egy új megoldást. Visszabújt az ágyba, és kezdtük újra az ébresztésnél. Egy idő múlva egészen megtanultuk a jó reggeleket. Nekünk, szülőknek az a feladatunk, hogy mindig új megoldásokon gondolkodjunk, hogyan lehetne másképp is vezetni azt a fonalat. Nem könnyű hivatás, pláne, hogy nagyjából a kamaszkor is ugyanez. Csak ott ajtót csapkodunk… Akkoriban azt mondtam el a gyerekeknek: „figyelj, én így is foglak szeretni, de ha csapkodod az ajtót, akkor neked is és nekem is sokkal nehezebb. Válassz!”

Mégis, mi az, ami leggyakrabban gátol minket a jól szeretésben?

„mondhatsz és tehetsz bármit, én szeretlek”

– Az, hogy mindenki a saját csövén keresztül lát ki, és azt gondolja, hogy csak az ő igazsága létezik. Van, akinek kicsit tágabb a csöve, másnak szűkebb, de az eredményen ez nem változtat. Ha képesek vagyunk arra, hogy tetten érjük magunkat, hogy „na, ez megint az én csövem”, és akarunk rajta tágítani, gazdagodás lesz az eredménye. Ez meg fog tanítani minket az elfogadó szeretetre. Arra, hogy „mondhatsz és tehetsz bármit, én szeretlek”. Kérdezzük a másikat! Legyünk rá kíváncsiak! Neki mi erről a véleménye? Ő hogyan éli ezt meg? Azaz „segíts nekem, hogy értselek!” Ha ilyen szinten sikerül közelebb kerülni a másikhoz, onnantól egész más szempontból látjuk majd a világot – úgy, ahogy a társunk látja. Az elfogadást és a szeretetet tehát megelőzi a nyitottság.

A legszebb emlékeink szinte mind a szeretetről szólnak.

– Ez így igaz! Az apai nagyanyám tele volt mesével és Isten-tisztelettel. Nyolc gyereket nevelt fel, nem ajnározó szeretettel, de nem is volt könnyű idő ez a történelemben. Annyira tudtuk vele egymást szeretni. Nagyon szerettem nála lenni, ott minden leegyszerűsödött. A szép ruhákat levettük, és a gyerekei régi ruháit vettük föl. Lógtak rajtunk, de nem kellett rájuk vigyázni, szabadok voltunk bennük. Mindig énekelt és mesélt nekünk, krumplihámozás közben is ránk figyelt. Csupa szeretetteljes gondoskodás és vidámság volt ő! Amikor utoljára találkoztam vele, már soványka volt, csak a nagy, szép barna szemei mosolyogtak. Épp búcsúztunk tőle, amikor odahúzott magához, és a fülembe súgta, hogy „kisunokám, most többet nem találkozunk, mert meg fogok halni. De ne félj, mert én sem félek: megyek a Mennyországba!” Megrázó volt, de gyönyörű! Ezt csak nekem súgta meg, és én tudom, hogy minden úgy történt, ahogy akkor azt ő mondta. Nekem ez a történet tele van szeretettel… Mint ahogy anyukám keze is. Ha leülök mellé, és elkezdek vele beszélgetni, pár perc múlva ott van a keze az enyémen. Mindig simogat, maga a szeretet!

(fotók: privát)

Olvassa el a szerzőnk korábbi interjúit is!