Még jó, hogy vannak barátaim nagyobb gyerekekkel, mert így legalább látom, hogy ez pontosan mit is jelent, mire lehet majd számítanom, illetve nem utolsó sorban nagyon jó kis témákat adnak.   

Pár napja például beszélgettünk egy barátnőmmel, aki általában elég jókedélyű, már-már harsány, most viszont rá nem jellemző visszafogottsággal, szűkszavúan válaszolgatott. Egy idő után már nem lehetett tagadni, hogy valami nem stimmel és rákérdeztem, hogy mi a baja. Nnna, nem tudtam milyen szelepet nyitok ki… Az első kérdése azt volt, megígérem-e, hogy nem röhögöm ki. Mondtam, persze, bár ez hülyeség, ha olyat mond, tuti kiröhögöm, de ezt úgyis tudja… Mindegy, addigra már tényleg kíváncsi voltam. Mindenre számítottam, de erre nem. Az én barátnőm, dacolva a sírással, halkan közölte, hogy a lánya elment osztálykirándulásra… Vártam a csattanót, de nem jött. Ennyi. Azt hittem, hogy ez csak hatásszünet, és tényleg megijedtem, hogy ott történt vele valami, de nem hatásszünet volt, ez volt a történet. Gondoltam, tovább puhatolózom, hogy esetleg nem szeretik az osztálytársai, vagy a tanárok, esetleg olyan helyre mennek, amit nem szeret, vagy olyan osztálytársával kell együtt aludni, akivel esküdt ellenségek, netán csúfolják? De semmi ilyenről nem volt szó. Egyszerűen csak elment a lánya osztálykirándulni 3 napra, és ő azt érezte, hogy kitépik a szívét a helyéről. Rögtön elkezdett mindenben potenciális veszélyforrást látni (jó, mondjuk ebben némileg hasonlítunk, talán nem véletlenül vagyunk barátnők), tulajdonképpen úgy belehergelte magát, hogy az osztály még el sem ért a célállomásra, ő már legszívesebben ment volna érte, hogy hazahozza. És közben meg az eszével tudta, hogy a lánya tök jól érzi majd magát, az osztálytársai szeretik, egy csomó élmény fogja érni, de nagyon nehezen tudta meggyőzni az agya a lelkét. Illetve egyáltalán nem tudta meggyőzni, és szerintem ettől is szenvedett. 

Tudtam, hogy várja az együttérzésemet, de én még nem igazán tudtam azonosulni a problémával… Aha, hittem én, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a tesóm a múltkor elvitte Hannit kb. egy órára autóval, hogy nála együtt megetessék a kutyákat, és én végig úgy be voltam tojva, mintha legalább egy hétre mentek volna egy túlélőtáborba. Elképzeltem Hannikámat, ahogy 10 év múlva (talán annyi sem) elindul idegen emberekkel, ismeretlen helyekre és én nem leszek ott, hogy vigyázzak rá, és hirtelen éreztem, amit a barátnőm érzett. Jesszusom, azonnal gombóc lett a torkomban, és hideg lett a tenyerem. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, de azért a szemem sarkából ránéztem a kincsemre, aki éppen nagy munkában volt valamelyik babájával, és a jövőkép szertefoszlott. De a barátnőm kétségbeesett, sírásközeli hangja még mindig ott volt a vonal másik végén, így muszáj voltam kezdeni vele valamit. Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Elég zsenge próbálkozás volt, ezt már a mondat közepén tudtam… Aztán rájöttem, hogy a hely, ahova mentek, közel van a szülővárosomhoz, és közöltem, hogy ha bármi baj van, és hívja a lánya, hogy valaki csak csúnyán nézett rá, azonnal jelezzen, és megy érte a fél rokonságom. Ez betalált. Mondjuk a rokonságommal elfelejtettem megosztani a hírt, hogy szükség esetén őket neveztem ki felmentő seregnek, de bíztam benne, hogy soha nem kell megtudniuk. Mindenesetre ezzel már el lehetett terelni a barátosném figyelmét annyira, hogy a beszélgetés végén még nevetgéltünk is, mert eljátszottunk több verziót is arra, ha a Tóthékra netán szükség lenne, mint mentőosztagra.  

Miután letettük a telefont, azért én benne ragadtam ebben az elengedés kérdésben, és eszembe jutott az, amikor gyerekkoromban én voltam először távol anyuéktól, úgy, hogy nem a mamáéknál. Az Őrségbe mentem kézműves táborba. A nappalok még egész jók voltak, mert nagyon szerettem alkotni. Ott jártam először kékfestő műhelyben. De ahogy beesteledett, sírni kezdtem és nem is bírtam abbahagyni. Akkor még nem volt mobiltelefon, hogy videochat-en bejelentkezzünk, még telefon is alig. A harmadik este, amikor már dagadtra bőgtem a szemeimet, végül mégis elérték anyut, aki értem jött és hazavitt.  

Utólag belegondolva ez azért lehetett, mert én elég beteges gyerek voltam, anyu folyton velem volt betegszabadságon, így nagyon egymáshoz nőttünk. Mindkettőnknek nehéz volt az elengedés, de a szülők akkor ezt azért máshogy kezelték. A gyerekeknek meg nem volt más opció: nagyszülők vagy tábor. Esetleg mindkettő. De akkoriban azért nem foglalkoztak annyit sem a gyerek, sem a szülő lelkével. „Dógozni kellett, oszt kész”! Biztos, hogy akkoriban is beleszakadt az anyák szíve, amikor felrakták a buszra a csemetéiket, de ez magánügy volt, és nem is nagyon volt olyan fórum, ahol az anyukák egy picit is kiadhatták volna magukból a problémákat. Azért ilyenkor örülök, hogy nem abban időben voltam anya… 

Ettől függetlenül tudom, hogy az elengedést, még ha nehéz is, el kell tudni fogadni, mert a gyerekünknek ártunk vele, ha nem hagyjuk a saját útját járni. Tudom, hogy én is bele fogok pusztulni, és én is pont így fogok majd sírdogálni valamelyik barátnőm vállán, de Hanni ebből csak annyit láthat majd, hogy némán készítem neki a szendvicseket a vonatra/buszra. Hogy rettegek-e ettől a pillanattól? Persze, de azt már megtanultam, hogy az anyaság egy skizofrén állapot. Bizonyos dolgokba belül belepusztulunk, de kívül mosolygunk közben…  

Nekem, aki a homokozótól is féltettem a gyerekemet, gondolhatjátok, mekkora kihívás, hogy a következő X évben felkészüljek a lányom első ottalvós osztálykirándulására, de optimistán állok az ügyhöz. Addig meg kiélvezem minden percét a jelennek.