Az a régi levél így szólt: 

„Kedves Erzsébet! 

Látott-e valaha postagalambot? Látta-e, hogy érkeznek haza több száz kilométerről azok a kis jószágok? Látta-e, amint a galambász izgalommal lesi az eget, és várja a teremtményeit? Az én párom galambász, igazi nagybetűs. Nem csupán szereti a galambokat, a lelke maga a galamb. Egy velük. Mindent tud róluk. Lesi, amikor kibújnak a tojásból, énekel nekik, amíg takarítja a dúcokat. Amikor versenyre küldi őket, mindegyiket megpuszilja, így kíván jó utat. Aki legutolsónak jön haza, nem tudja meg soha, hogy ő lett az utolsó, mert ugyanaz a fogadtatás jár neki is, mint a legelsőnek. Hogy ne veszítsen az önbizalmából. Bizalom nélkül hogyan is lehetne röpülni…?”

Egy ilyen levélnek nyomába ered az ember. S nemcsak azért, mert a galambokra, meg az ő lelkesült gazdájukra kíváncsi. Kíváncsi kettejükre, a galambász feleségére is. Aki így zárta a levelét: „Nálunk megállt az idő. Minden a gyerekek és a galambok, a természet ritmusához igazodik. Mert van két kicsi gyerekecske is. S az édesapjuk, a galambokkal, a titkaikkal, ritka jó, emberséges ember…”

Nem tudom, mért gondoltam, hogy majd galambraj röpül fölöttünk, ott repdesnek, szállnak, tán még kis levélke is lesz a szárnyuk alá kötve. Így képzeltem a postagalambokat. Téli hideg volt, de szép napos idő, amikor találkoztunk. Péter fölvette a karjára a kislányát, még integettek a vonat után, amiről leszálltam, csak aztán mondta:

       – Télen a galambok nem röpülnek…

Már hogyne röpülnének, gondoltam, röpülnek a pesti galambok is, meg a gerlék is, meg a vadgalambok is. De nem szóltam, s ha nem szóltam, jól tettem. Mert innentől Péter mesélt. Közben játszottunk egy kicsit Orsikámmal, egy ilyen kétéves forma kislány nagyon tud pakolni a konyhakredenc alsó fertályán, figyeltem Gergőt, ahogy szemléli, alig két hónapja ezt a kerek világot, megettük Andrea finom ebédjét, aztán bezárkóztunk a galambházba – mind e közben Péter a rá jellemző határtalan nyugalommal tette a dolgát és közben mesélt. 

Először egy kisfiúról, aki minden nyáron a Rábaköz egyik falujában, Szilban élt, a nagymamáéknál. Nem nyaralás volt ez, hanem a legteljesebb élet. Almáskert, száz almafával, körtéssel, tehenekkel, disznókkal, baromfival és ott volt Ruzsics Sándor bácsi, a postagalambjaival. A kisfiú Péter pásztor akart lenni, ki is hajtott a csordával minden áldott nap a Páskomra, karikás ostort csinált, csúzlit, íjat… Mígnem rácsodálkozott a templomtoronyra. Magas volt, az ég felé mutatott, titkokat őrzött a toronyszoba és teli volt galambbal. Nézte, nézte a kisfiú a galambokat, aztán odaállt Ruzsics Sándor bácsi elé. Az pedig adott neki egy pár postagalambot. Egy hímet meg egy tojót. 

       – Aztán ház kell ám nekik, tudod-e…!

Almásládából csinált galambházat, betette az istállóba, ott röptette őket. Állt a kisfiú a félhomályos, pókhálós gerendájú istállóban, nézte a felröppenő galambpárt és arra gondolt, mikor lesz majd, amikor az ő galambjai előtt is megnyílik az ég, messzire mennek, hogy hazataláljanak. Hozzá…

– Innentől, nyolcéves korom óta, mindig voltak galambjaim. Postagalambok. Én hírhozóknak mondom őket… Írtam egy mesét róluk. Abban benne van minden. A dolog lelki része, a legbenső lényege. Arról szól, hogy mindenkire, minden lényre a világon rábíztak valamit vagy valakit. A világ a mi örökségünk, mindenki felel valamiért. Nekem a galambok jutottak, úgy is mondhatom a galambok engem választottak. Az lett a dolgom, hogy megőrizzem őket, velük megőrizzem a tudást, amit senki nem fejtett még meg. Hogy hogyan találják meg a legrövidebb utat, amin hazatalálnak a dúchoz, ahol születtek. 

Péter ekkor rám adott egy öreg kabátot és kimentünk a galambházba. Kilencven galamb tipegett, burukkolt ott szép tágasságban. Először inni kaptak, aztán enni. Neve mindegyiknek van, a gazdájuk figyeli őket, aztán megszületik a nevük. Van Fürdőmester, ő nagyon szeret fürdeni. Dadus jó tojó, gondoskodó anyuka. Viharmadár egyszer csúf égiháborúba került, eltűnt, nagysokára, megtépázva hazajött. Héjaverő megharcolt egy héjával. Kötéltáncos kedvenc helye egy huzal, ott tanyázik. 

A galambpásztor, magamban így neveztem el Pétert, névről ismeri valamennyit. Amikor nincs verseny, naponta kétszer röpteti őket, hogy mozogjanak. Egy-két órát vannak a levegőben, leszállnak a tetőkre. Tubi, tubi, gyertek, gyertek, hallják a hívogatást és a galambok visszaszállnak.

Hihetetlen adatokat sorol a galambpásztor. A maratoni hosszúságú versenyeken sokszor 600-800 kilométer távolságból találnak haza a galambok. Kocsival viszik őket a starthelyre, s induláskor, egy-egy nagy versenyen, akár százezer galamb is csattog a levegőben. Köröznek párat, aztán mind irányt vesz – hazafelé. Péter galambjai is 70-80 kilométeres sebességgel röpülnek, tíz-tizenkét óra alatt érnek haza mondjuk Marseille-ből. Az időjárástól persze sok függ. Bütyök, egy jó képességű galamb évekkel ezelőtt eltűnt. Tíz év után került elő, ide talált a dúchoz. 

      – Amikor a versenyek során hazavárom őket, az az izgalom nem hasonlítható semmihez. Mintha a lelkem másik fele volna úton. S amikor az első megjelenik az égbolton, és ideér, megrázza a kis tollát, vele jön a nyugalom. Ami akkor lesz teljes, ha az utolsó is hazaér. Vannak persze, akik elhullanak út közben, de a csapat nagyobbik része mindig megérkezik…

De haza kellett érkeznie a galambpásztornak is. Bár nem versenyzett, de amit megélt, az felért egy életutazással. Mesélt erről is.

       – Azt a kisfiút, aki a galambjait óvta, szerette, leste, nem bíztatta senki. Hagyták, éljen a mániájának, de tudta, senki nem szereti az ő galambjait. Amikor felnőtt lettem, kerestem egy olyan foglalkozást, amit elismer a világ. Ettől nem maradt időm a galambokra. Elhagytam őket. Pénzt kerestem, a környezetem kezdett megnyugodni. Ezzel egy időben én viszont egyre nyugtalanabb lettem. Tibetig mentem tanító után, azt képzeltem, ami hiányzik belőlem, ott megtalálom.  Napokig gyalogoltam magányos vezetőkkel, kolostorokat jártam, láttam, az égbe vesző hegyek között, tényleg ott laknak az istenek. Az ott élők tudják ezt… És amikor egy gyerekkori álmom köszönt vissza az egyik kolostor udvarán, akkor éreztem, haza kell mennem. Otthon, a sárga repceföldeken, a napraforgó táblákban, a szénaboglyák ölén, a Badacsony tufáin, a feketerigó füttyében ott lakik az én Istenem, ott vagyok otthon. A mesék végét ismered: aki nem hiszi, járjon utána… Én utánajártam. Ahogy hazaértem, körbegyalogoltam kis Magyarországot. Végig, a határ mentén, kétezer kilométert mentem vagy négy hónap alatt. Akkor már ismertem Andreát. Eljött utánam Nyírábrándra, Szigetvárra, ahová tudott. Amikor egybekeltünk, azt mondta, vedd vissza a galambjaidat. Tedd a dolgodat. Így lett. Megnyugodtam. Itt vannak a galambjaim és lassan negyven éves szülőként, megjöttek a gyermekeink. Tudod, mire jöttem rá? Hogy a boldogságunkért elég lenne a tévedéseinket odaadni. De ki érti, hogy miért ragaszkodunk körömszakadtáig hozzájuk.

                                   -------

Eddig tart a tizenöt évvel ezelőtti találkozás krónikája. Még egyszer régen elmentem hozzájuk abba a rábaközi kis faluba, ahol sok áldozattal a régi formájára alakították vissza a nagyszülők házát, és felhagyva mindent, Pest mellől odaköltöztek. A régi-új paraszti gazdaházba a két testvér mellé még két kisfiú érkezett.

Pár héttel ezelőtt megint jött egy levél. Most Péter írta. 

Kedves Erzsi, örültünk neked, a levelednek, kérdezted, hogy vagyunk. Hát valahogy így.

 A gyerekek növekedési sorrendben:

Lőrinc, októberben múlt 10 éves, a tesói "Gengszternek" hívják, öntörvényű, makacs kisfiú, nagyon érzékeny lélekkel, szereti az állatokat és együtt érző az emberekkel is. Mindössze 4db négyese volt, 4. osztályos.

Tervei szerint egy panda-rezervátumban fog dolgozni Kínában. Tanul pluszban képzőművészetet, zongorát, tangó harmonikát, szolfézst és focizik is, ha teheti lovagol is. Ha kell segítség a galamboknál, akkor rá lehet számítani.

Vince, a jövő héten tölti be a 13. évét, testvérei így hívják:" Leonardo da Vince". Rendkívül okos, soha sem volt 4-ese. Győrbe jár gimnáziumba hatosztályos kisgimibe. Állandóan versenyekre küldik különböző tárgyakból, intelligens kisfiú.

Jár plusz képzőművészetre és ütőhangszerekre. Fest és ő a házi rendszergazda. Házi munkákban a leglustább és rendetlen. Kollégista. Ha teheti, lovagol. Olyan építész mérnök lesz – mondja -, aki nem csak tervez, hanem épít is. De otthon van a bitcoin világában is.

Gergő, a "Colos" aki szeptemberben volt 15 éves, igazi ficsúr. Rend van körülötte, pipec a frizurája, egy folt sem lehet a ruháján. Angolból alapfokot tavaly megszerezte, angol nyelvi előkészítős 5 éves vendéglátóipari szakgimnáziumba jár. Szereti és három négyese volt félévkor.

Ha fát kell hasogatni itthon - mindig kell - ő a fő segítségem. A zeneiskolában szintén ütős szakra jár, mint Vince. Body clubban gyúr... kollégista.

Orsika, egy középiskolába jár Gergővel. Turisztikai szakja 6 éves összesen, és német nyelvi előkészítővel kezdte egy évvel korábban, mint öccse. Áprilisban lesz 17 éves. Szorgalmas és pedáns, határozott ízlése van, ő öltözteti a családot, rendezi át a lakást. Rendkívül gyakorlatias, jó megoldó képességű és jól bánik a pénzzel. Viszont lehetetlen kirobbantani a szobájából a szabad levegőre és néha tud negatív is lenni... Képzőművészetet tanul és ha teheti, lovagol, és body clubba jár Gergővel. Kollégista.

A Kedvesemről

Andi, továbbra is a helyi iskolában tanítja az angolt. Végre osztályfőnök is lett, most hetedikesek. Itthon magánórákat ad és nagyon sok gyereket, felnőttet sikerült eljuttatnia a középfok megszerzéséhez. Tervei szerint szeretne idén elvégezni egy nyelvvizsgáztatói tanfolyamot, valamint kikapcsolódásként interneten tanul orosz, japán, spanyol, német és francia nyelveken, valamint jógázik és szeretne jóga oktatói képzést végezni, hogy ha itt a faluban valaki váltani szeretne az angolról, akkor mehessen hozzá jógázni.... Nyugdíjas korára Basset Hound kutya tenyészetet szeretne. Sokat olvas, nyugtalan, ha nem áll legalább 50 cm olvasásra váró könyv az asztalán. Valamint szereti a francia filmvígjátékokat.

Jómagamról

Apa az "Őskövület". Most azt csinálja, amit a galambjai: Ő a Postásbácsi a faluban. Szereti a munkáját és őt is az ügyfelek (többsége). Akartunk falusi vendéglátást, de fel kellett hagyni vele, részben azért, mert nem volt igény rá, másrészt viszont a családunk növekedésével együtt lassan belaktuk az egész házat, minden teret használunk.

A kertben hátul, a háztájiban vagy kukorica, vagy búza szokott lenni, minimális rajtuk a haszon, de legalább rendben van. A galamb állomány 37. nemzedéke fog felnőni az idén! Minden évben szállnak szép eredményeket az ország élvonalában, az elmúlt 6-7 évben a maratoni távú versenyeken, ami 800-1000 km-es távolságokból való hazatérést jelent. Nem mindennapi teljesítmény, nem mindennapi galambok! Alkalmanként apa diavetítéseket tart megyeszerte: "Külső és belső utakon a Himalájában" - képek és versek egy Vándor naplójából..."

Megszületett az elhatározása, hogy ezt könyv formájába öltse. 

Hát dióhéjban ennyit mirólunk.

Várunk szeretettel bármikor!

Öleléssel,

a Szili Család

                                       ------

Hogy is írta Andi, az első levelében: Bizalom nélkül hogyan is lehetne röpülni?! Igen, ők messzire röpültek együtt. De a bizalom mellett sok minden sorakozik még a tarisznyájukban: odaadás, türelem, hit, összetartás, lemondás, egymás tisztelete és segítése, figyelem, igény a jóra, szépre, igazra, közösségben élés – a gyerekek figyelmes, okos, jókedvű, következetes nevelése. És a maguk példája. 

Hoppá, a szerelem-szeretet szóösszetételt majdnem kihagytam…