Van egy igazi bőr kalauztáskám, lyukasztóval. Mellé egy állomásfőnöki tányérsapka meg a hozzá tartozó karszalag. Egy állomásfőnöktől kaptam, aki a barátom. A Nyugati pályaudvar állomásfőnöke volt, amikor megismertem. A kalauztáska már az unokámé. De a barátom történeteit ma is őrzöm. Most továbbadom, mert fontos üzeneteket hordoznak.  

Először azt kérdeztem tőle, hogyan szeretett bele a vasútba.  

„Nagyon régen, a vecsési állomáson. Rövidnadrágos kisfiú voltam. Édesanyámmal vonatra vártunk, orvoshoz vitt. De a vonat csak nem jött. Akkor én, mint az indiánok, szépen lefeküdtem a földre és a sínre helyeztem a fülem. És meghallottam, valahol távolban a mozdony dohogását. Talán épp egy négyhuszonnégyesét… Szegény édesanyám fölkapott, vihetett lemosdatni. De azt a hangot sose felejtem el.”  

Aztán az édesapjáról mesélt.  

„Az én édesapám művészlélek volt és egyenes ember. Tanár. Rajzot tanított, de a rajztáblák mellett sem tudott hazudni a tanítványainak. Ezt a szókimondást az ötvenes években nem tűrték. Iparos lett, szobafestőként tartott el minket. Állandóan dolgozott. Nagy büszkesége a vecsési templom, ő festette ki, a freskóit restaurálta, úgy, hogy csodájára jártak. Mi, öten testvérek, ezt láttuk: munkát, tisztességet, összetartást. Édesanyám otthon volt velünk, ő valami ösztönös bölcsességgel, türelemmel és elfogadással olyan hazaváró szabadságot adott nekünk, ami ma is megtartja az egész nagycsaládot. Édesapám példálózott mindig egy történettel. Tél volt, semmi munka, senki nem akart szobát festetni. Négy kicsi gyerek, már föléltek minden tartalékot. A tüzelőt is úgy szedték össze. És a legnehezebb napokban egyik este kopogtak. Egy férfi jött, átnyújtott egy megrendelést, egy iskolát kellett kifesteni. És átnyújtott egy borítékot is. Az előleg volt benne… Azóta mondja édesapám, gyerekeim, a bátorság és a kegyelem együtt jár.”

Aztán elmesélte a harmadik gyerekük megszületésének történetét. A bátorság és a kegyelem itt is főszerepet kapott.  

„Kórházba indultunk, a feleségem sürgetett, sietni kéne, a harmadik gyerek nem szokott várni… Akkor volt új a tűzpiros Audi 80-as autónk, szépen megterítettem benne az első ülésre a feleségemnek, ügyeltem, nehogy baj érje a huzatot… Az első két apás szülés után alig vártam a harmadikat. Kora hajnal volt, a feleségem egyre mondta, siessek… A MÁV-kórházig már nem jutottunk el. A Dél-pesti kórház parkolójában otthagytam a kocsiban, rohantam. A portás bácsi a fülkéjében, szalonnát evett almapaprikával, bicskával – sose felejtem… A guruló hordágy nem fért ki az ajtón, át egy másik folyosóra, csurgott rólam a víz, amikor meghallottam a három dudaszót… Úristen, a feleségem! Hagytam mindent, kirohantam. Az Audi előtt szörnyülködő tolongás… Jaj! Bent, az első ülésen, abban a pici térben csönd és béke. És hihetetlen nyugalom. Anyukája pocakján, a ruhája alatt békésen aludt Mónika. Akkor, ott, azt a képet kettejükkel, nem felejtem el soha…!”

A ráadás-történet is, meglátják, fontos üzenet. Utoljára megkérdeztem, hogy hol volt állomásfőnök először. Mosolygott, kicsit spekulált, elmondja-e. Aztán csak elmondta.  

„Kőbánya-Kispestre neveztek ki először. Huszonhat éves voltam. Ott, a legelső napon történt egy apró, figyelemre alig méltó esemény. Az állomásfőnöknek mindennapi programja az állomás-bejárás. Nekem az volt az első. Új egyenruha, nyakkendő, sapka behúzva – büszke voltam, igen. És elhivatott. Talán becsvágyó is. November tizenhatodika volt, reggel esett egy kis hó. Mentem a sínek között, az egyes és kettes váltóig. A kis szekrényben az ellenőrzési napló, azt nekem állomásfőnöki piros tollal láttamozni kellett. Elővettem a füzetet, s nyilván a hidegtől nem akart írni a piros golyóstoll. Erősebben nyomtam, akkor rúgott egyet és darabokra esett. Hajoltam utána a hóba, itt a tollbetét, ott a rugó, kaparászok az új egyenruhámban. És ekkor, a Nyugati felől nyolcvan kilométeres sebességgel jön a gyors. Félelmetes ilyenkor a vágányok közt, dübörgés, zaj, hatalmas szélvihar. Állok szálegyesen, én, az állomásfőnök. A mozdonyvezető, látom, int, intenék én is, ám ebben a pillanatban a menetszél az arcomba vág egy ott heverő üres nejlonzacskót. Álltam leforrázva, képemen a zacskóval. Arra gondoltam, igen, lehet, hogy kellett ez az intő jel. Mert alázat nélkül nincs szolgálat. Azóta hányszor eszembe jut, észrevettem-e minden intő jelet az életemben…”

Hát így mesélt nekem egyszer a barátom, Horváth Zoltán állomásfőnök.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékmunka