Amikor megbeszéltük az interjút, azt mondta, nem is kereshettem volna jobbkor, hiszen épp most születtek a dédunokái. 63 évesen kevesen mondhatják ezt el magukról. Milyen érzés?

– Nagyon jó! Én 42 éves voltam, amikor nagymama lettem, 19, amikor az első fiam, Misi született, és mindig is úgy gondoltam, fiatalon jó gyereket vállalni. De tisztában vagyok azzal, hogy ez a mai világban nem átlagos. Ma közel sem megy olyan gördülékenyen a párválasztás, mint a mi időnkben. Akkoriban 22 éves kora körül mindenki férjhez ment, mert nem lehetett együtt élni, és ha két éven belül nem volt eljegyzés, lapátra tették a fiút. Mi hárman voltunk lánytestvérek, el lehet képzelni, hogy az én szüleim is jól megnézték, kikkel ismerkedünk.

Még nem töltötte be a 18. életévét, amikor hozzáment a Bartók Táncegyüttes vezetőjéhez, Timár Sándorhoz, aki 26 évvel volt idősebb önnél. Ez viszont akkoriban kelthetett nagyobb feltűnést, mint manapság.

– Valóban, 1974-ben, amikor az esküvőnk volt, ez a korkülönbség drámainak számított, valóságos közbotrányt okozott. Nagyon sokan próbáltak lebeszélni erről a házasságról, de mi nem hagytuk magunkat.

A szüleit is megviselte a döntése?

– Sanyi személye ellen semmi kifogásuk nem volt, jól ismerték, hiszen a testvéreim is a Bartók Táncegyüttesben táncoltak, de apukám rettenetesen féltett a korkülönbség miatt. Pedig a szüleim között is hasonló volt a felállás. Apukám, Nagy Tóbiás már a háború előtt híres mesterfodrász volt, a nagy hírű Dorottya utcai Fritsch szalonban dolgozott, és rengeteg versenyen vett részt még az ötvenes években is Párizstól Abbáziáig. Anyukám ugyanabba az üzletbe került fodrász tanulónak, így ismerkedtek meg. Mester és tanítványa között a 16 év korkülönbség ellenére szerelem szövődött. Lehet, hogy apukám tudott valamit, amiért annyira féltett engem ettől a házasságtól, de megakadályozni azért nem próbálta meg.

Sosem bánta meg, hogy ilyen fiatalon ment férjhez?

– Nem. Csak az volt a nehéz, hogy ezután kezdtek csak igazán próbálkozni nálam a fiatalemberek a világ minden táján, amerre jártunk. Furcsa módon senkit nem tartott vissza a tény, hogy férjnél vagyok, ahogy nem számított az sem, hány gyerekem van. Érdekes helyzet volt, hiszen kinek nem esik jól az ilyesmi? De természetesen ezeket a próbálkozásokat még idejében leállítottam. A házasságom másik érdekessége, hogy nekem a férjem a főnököm és a mesterem volt egy személyben, mindent, amit szakmailag elértem, neki köszönhettem, és ez különleges kapcsolatot teremtett közöttünk.

Otthon is ő volt a főnök, vagy azért nem mindenbe szólt bele?

– Sanyi nagyon kreatív, de nem a hétköznapi dolgokban. Bankot, postahivatalt nem ismer, életében nem látott sárga csekket. Amikor autót vettünk, csak kinézett az ablakon és annyit mondott: új kocsink van? Aztán beleült és elment vele. Sorra születtek a gyerekeink, és egyre több teret igényelt a család, lépésről lépésre nagyobb és nagyobb lakást kerestem. Amikor mondtam neki, hogy költözünk, csak rábólintott és minden ment a maga útján.

Nem zavarta, hogy a férje nem veszi ki a részét a család praktikus feladataiból, amiből azért öt gyerek mellett nyilván sok kijutott?

„Tudomásul vettem, hogy egy zseniális koreográfussal, egy nagy művésszel élek együtt.”

– Tudomásul vettem, hogy egy zseniális koreográfussal, egy nagy művésszel élek együtt. Szerintem Sanyi nagyon ügyesen választott ki engem, mint táncost, mint munkatársat, akivel reprezentálni is lehetett, bejártuk együtt a világot a turnék és a tanító körutak alkalmával. A praktikus feladatokat elvégeztem helyette egész életében, most pedig, idős korára itt vagyok, hogy gondoskodjak róla, amit ezer örömmel meg is teszek.

És mi volt az, amibe önnek nem volt beleszólása?

– Bár szakmailag rengeteget tanultam mellette, soha nem szóltam bele az ő művészi munkájába, igaz, szívesen fogadta az észrevételeimet. Egyébként szabad kezem volt a család és aztán a saját cégünk irányításában, a Csillagszeműek alapítása már az én ötletem volt. Sanyi azelőtt csak felnőttekkel foglalkozott, én viszont, amikor a gyerekeink megszülettek, át akartam adni azt a tudást, amire szert tettem. Mindig szerettem felnőtteket tanítani, a Bartók Együttesben és az Állami Népi Együttesben tánckar vezető voltam, de úgy éreztem, mégis a gyermekek tanítása a legértékesebb, hiszen ők jelentik a jövőt. Voltak már akkoriban is gyermektáncegyüttesek Budapesten és vidéken, de azzal a módszerrel, amit aztán mi Timár módszer néven dolgoztunk ki és hoztunk forgalomba, és amellyel már a kezdetektől, hároméves kortól, mint anyanyelvet tanítottuk a táncokat, senki nem dolgozott.

Miért fontos, hogy gyerekkorban kezdődjön az ismerkedés a népművészettel?

– A gyerek olyan, mint a szivacs, mindent könnyen és gyorsan befogad. Annak idején a paraszti társadalomban, amelyben több generáció együtt élt, a hagyományt nem volt nehéz elsajátítani. Ma viszont a táncon, a zenén és az énektanításon keresztül tudjuk ezt a komplex kultúrát átadni nekik.

Miben mások a mai gyerekek?

„A mai gyerekek állandóan izegnek-mozognak, nem tudnak megülni nyugodtan öt percig sem, mindig babrálnak valamivel.”

– Sokkal nehezebben összpontosítanak. Azoknak a tánclépéseknek, koreográfiáknak az elsajátításához, amelyeket 27 évvel ezelőtt is tanítottunk ugyanennek a korosztálynak, a mostaniaknak háromszor annyi időre van szükségük. Ők állandóan izegnek-mozognak, nem tudnak megülni nyugodtan öt percig sem, mindig babrálnak valamivel, pótcselekvéseket végeznek, ezért rávezető gyakorlatokat kellett beiktatnunk az oktatásba, amilyenekre azelőtt soha nem volt szükség.

Vajon miért van így?

– Valószínűleg az őket körülvevő világ lett nagyon zaklatott. A szülők is zaklatottak, a válások száma döbbenetesen megnőtt az elmúlt évtizedekben, általánosságban

zűrös a gyerekek körül a helyzet. Nyilván a számítógép előtt való ücsörgés, a túl sok impulzus, információ is nyugtalanná teszi őket. Ez igen komoly baj. A tánc nagyon jó útja a kikapcsolódásnak. Nem csak összeszedettebbé teszi őket, de sikerélményt és ezáltal egészséges önbizalmat is ad, nem beszélve arról, hogy itt megtanulnak közösségben gondolkodni a gyerekek.

A Csillagszemű Táncegyüttes próbái híresek a fegyelemről. Mennyire hatékony pedagógiai eszköz ma a szigor?

– A gyerekek nem hőkölnek vissza a szigortól, amit mi inkább következetességnek nevezünk. Az, hogy nálunk sosem volt egy hangos szó sem a próbákon – pedig előfordult, hogy 140 gyerek járt egy csoportba és csak ketten voltunk rájuk –, annak köszönhető, hogy a szabályt már kicsi korukban megtanulják és persze annak, hogy borzasztóan szeretjük őket. Téves az a nézet, hogy gorombasággal bármilyen eredményt elérhetünk. A jó pedagógusnak fel se kell emelni a hangját ahhoz, hogy a gyerekek figyelmét és a tekintélyt kivívja. Ugyanakkor nem szabad mindent ráhagynunk a gyerekekre, mert akkor nem érzik magukat biztonságban. Kell, hogy segítsünk nekik abban, mit tehetnek és mit nem.

Otthon is működött ez a modell?

– Persze, nálunk sosem volt csúnya beszéd vagy feleselés. Én híve vagyok a hierarchiának, mindig is az voltam, lehet, hogy ösztönösen, mert én sem feleseltem soha a szüleimmel. Tizennégy éves koromig versenytornász voltam, ott tanultam a fegyelmet, de még ennél is nagyobb hatással volt rám, amikor először megtapasztaltam Japánban a rendet és a pontosságot. Amikor a Csillagszeműt elindítottuk, megfogadtam, hogy itt japán rend lesz. A próbák pontosan kezdődnek, senkire nem várunk és a mi hibánkból nem marad el egyetlen foglalkozás sem. Ez az elmúlt 27 év alatt mindig így is volt.

Ezek szerint történelmet írt a koronavírus-járvány a Csillagszeműeknél...

„Mivel mindig rengeteget dolgoztam, nem lehettem az a fajta nagyi, aki gombóccal és palacsintával várja az unokáit, de talán most átmegyek klasszikus nagymamába.”

– Igen, a járvány most felborította ezt a rendet, sok tervünkkel együtt, hiszen márciustól előadássorozattal ünnepeltük volna Sándor 90. születésnapját. Mivel színházi előadásokat nem tarthatunk, a róla szóló Timár, a Mesti című könyv bemutatójával, valamint online életmű-eseménysorozattal fogjuk megünnepelni ezt a nagy eseményt. Úgy terveztem, Sándor jubileuma után visszavonulok a mindennapi tánctanítástól, és nagyobb önállóságot adok a csoportokat vezető tanítványaimnak, de – Halmos Béla szavaival élve – a „Csillagszemű Birodalmat” továbbra is én irányítom. A járványhelyzet most előrehozta ezt a váltást. Ha minden jól megy, már a következő tanévet is így indítjuk.

Így talán több ideje jut majd a dédnagymamai feladatokra is...

– Mivel mindig rengeteget dolgoztam, nem lehettem az a fajta nagyi, aki gombóccal és palacsintával várja az unokáit, de talán most átmegyek klasszikus nagymamába, aki a jövőben ilyet is csinál. A kijárási korlátozás alatt fordult elő először, hogy süteményt sütöttem az unokáimnak. Misi fiam nevetett is meglepetésében, amikor kiadtam a kerítésen a tepsit. Azt is csak most tanultam meg, hogyan kell palacsintát és bögrés sütiket sütni. Mivel Misiék Piliscsabán laknak, ha mind a hét unokámat egyszerre szeretném látni, akkor ők jönnek hozzánk vasárnapi ebédre, ami elég gyakran előfordul. Úgy gondoltam, Zsófi menyemnek is könnyebbség, ha egyszer-egyszer nem kell főznie erre a hatalmas családra. Előfordult, hogy 60 szelet rántott csirkemellet csináltam egy ilyen vasárnapi ebédre, de karácsonykor, amikor az egész nagy család összegyűlik, még sokkal többen, harmincnégyen szoktunk lenni.