A Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) országos Őszi Találkozóján öt pár fogadott ma örök hűséget a szentendrei Skanzenben családjaik és az egyesület tagjai előtt. A meghívó szerint színes programra számíthatnak a látogatók, és ebben valóban nem kellett csalódniuk a résztvevőknek.

Rengetegen jöttek, megszámlálhatatlanul sok busz és autó állt a parkolóban, és még több próbált rákanyarodni a Skanzen felé vezető útra. Előbb-utóbb ez mindenkinek sikerült, de akik messziről indultak útnak, kissé türelmetlenek voltak, nem mindig lehetett tudni, hogy ki kinek dudál.

A Skanzen területén már keveredtek a látogatók, menyasszonyok, vőlegények, vőfélyek, kiskosztümös fiatalok, tornacipős fiúk keresték, kinek merre kell mennie.

Kollégiumból jöttek az esküvőre

Az esküvő az Amfiteátrumban volt, az oda vezető úton aggodalmasan sétált az egyik jegyespár. Zoltánék Szegedről érkeztek, de a vőlegény megjegyezte, hogy ő igazából szabadkai.

– Az eljegyzés tavaly nyáron, a nagy holdfogyatkozás napján volt, óriási viharban. Egyetemisták vagyunk, mindketten pedagógusok leszünk. Egyelőre Szegeden egy kollégiumban lakunk – mondta egyszuszra.

A sok próba után most nagy bulira készülnek, de a vendégek nagyrésze még nem érkezett meg.

– Romániából és Szerbiából is jönnek rokonok, van, aki már hajnali háromkor elindult, még sincs itt – mondták.

Fotós kollégám éppen képeket készített róluk, amikor a menyasszony rokona is beállt melléjük, mégiscsak ő a nagynéni – mondta.

Fokozódtak az érzelmek a ceremónia előtt

A ceremónia helyszínén már sokan voltak, és ahogy az az esküvőkön lenni szokott, szokatlan helyzetekben is fel kell találnia magát a násznépnek. A kisbabát a fűben tették tisztába, a kisgyerekek az arra járó vonathoz akartak rohanni a csinos kisszoknyában. Ancsáék legalább egy ismerős arcot szerettek volna látni, az egyik mennyasszony rokonai pedig éppen a vőlegény hozzátartozóinak mutatkoztak be.

A ceremóniának fél 11-kor kellett volna kezdődnie, de sokáig nem történt semmi. Végül a vőfély elárulta a késlekedés okát, az egyik pár nem érkezett még meg. Aztán mindenki előkerült, de akkor meg a lámpaláz győzött. A zene elindult, a párok meg sehol. A színfalak mögül kikukkantott az egyik vőlegény, aztán visszabújt. Az 5 év körüli Zsófikának nagyon elege volt, egészen furcsa pózban ült-feküdt a padon. Kati néninek nagyon tetszett minden, ilyen szép helyen még soha életében nem volt – mondta. Mivel a násznépnek már melege volt a tűző napon, a gyerekek is egyre türelmetlenebbek voltak, a nagy taps megtette a hatását, minden pár elfoglalta a helyét.

A magánügy közügy is

Vas Lajos vőfély vette át a szót, azt mondta, megpróbálják most bemutatni, milyen egy hagyományos magyar esküvő.

A Himnusz után Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár köszöntötte a fiatalokat. Úgy fogalmazott: ez a nap a párokról szól, arról a tíz fiatalról, és arról az öt családról, akik vállalták, hogy ilyen széles körben kötik össze az életüket. Mint mondta, fantasztikus az a nap, amikor a Jóisten és a közösség előtt kimondja valaki a boldogító igent. Kijelentette: csodálkozik a fiatalok bátorságán, hogy ennyi ember előtt megosztják életük legintimebb pillanatát. A házasságkötés, a gyermekvállalás, a családalapítás a legszemélyesebb közügy – mondta. Az magánügy, hogy ki kivel köti össze az életét, mikor és hány gyermeket szeretne, de ennek a közösség számára is van értéke.

Felidézte azokat az intézkedéseket, amelyekkel a kormány a házasságkötést, a gyermekvállalást segíti, és megjegyezte: reneszánszát éli a házasságkötés Magyarországon. Az év első felében több mint 24 ezer pár mondott igent a közös életre, 8 százalékkal több, mint tavaly ugyanebben az időszakban. Végezetül elmondta, amikor az ő esküvője volt, férjével egy Simone Weil idézetet választottak közös életük mottójaként: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

Kardosné Gyurkó Katalin, a NOE elnöke a vőfélyt üdvözölte ismerősként, 19 évvel ezelőtt ugyanis az ő lakodalmát is Vas Lajos vezényelte le.

A párok egységes képet mutattak a színpadon, a menyasszonyok fehér vagy törtfehér ruhában jelentek meg, a virágoknál és a díszítésben a fehér és a rózsaszín volt az uralkodó szín. A köszöntők után lementek a színpadról és kezdetét vette az esküvői ceremónia.

Mikor sírnak már?

A menyasszonyokat az édesapjuk kísérte a színpadra, és bár sokszor elpróbálták, most azért kellett egy kis segítség, hogy ki, kinek melyik oldalára álljon. Az apák kézfogással, öleléssel adták át lányukat a vőlegénynek.

Az anyakönyvvezető azzal kezdte beszédét: az ember mindig társat keres, mert megöli a szívet a magány. A menyasszonyok, vagy inkább már az ifjú feleségek a férjük nevét vették fel, volt, aki a saját vezetéknevét elhagyva, más pedig mindkettejük vezetéknevének megtartása mellett döntött. Miután a párok megköszönték egymásnak, hogy egymásra találtak, a karikagyűrű felhúzását követően a hitvesi csók ideje jött el. Ezt a kislányok nagyon várták, „na végre” – mondta az egyik hároméves szöszi. A másik copfos a meghatódást hiányolta. Mikor sírnak már? – kérdezte az anyukájától.

Ez a csók-dolog a párokat is megizzasztotta, mivel az eseményen profi fotósok, újságírók, tévéstábok is részt vettek. A nagy nyilvánosság és a barátok bátorító buzdítása sem könnyítette meg ezt az intim pillanatot. Az örömszülőknek járó virágcsokor átadásakor eljött, amit korábban hiányolt a násznép, anyukák, apukák, vőlegények, menyasszonyok szeme nem maradt szárazon.

További képek az esküvőről