csalad.hu - Látjátok feleim – gondolatok a költészet napján
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
Látjátok feleim – gondolatok a költészet napján
csalad.hu
2019. ápr. 14. 17:07
Világraszóló
Milyen gyakran veszünk ma le verseskötetet a polcról? Vagy legalább milyen gyakran rémlik fel bennünk egy verssor, hogy aztán rákeressünk az interneten? Ugye…? Pedig a vers (hogy egy másik művészeti ág legendáját parafrazeáljuk) nem élet-halál kérdése, annál sokkal, de sokkal fontosabb.

A vers minden, mert bennünk szólal meg és mert egyetlen sorból, gondolatból kiindulva egészen más világokba kalandozhatunk, mást mondhatunk el önmagunkról és mindarról, ami körülvesz bennünket.


Az iskolából talán sokan emlékeznek még a legkorábbi latin betűs, teljesen magyar nyelvű szövegemlék, a Halotti beszéd és könyörgés első sorára. „Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.”


Aki szerette az irodalmat, az talán eljut a második, esetleg a harmadik sorig (Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttȧ valá neki pȧrȧdicsumot hȧzoá), de tovább aligha. Ami persze nem csoda, hiszen kb. 820 éves szövegről van szó.


Az az első mondat azonban ott van a magyarság kollektív tudatában, bennünk, átlagemberekben és persze még inkább a költőkben. Akik aztán arra használják, hogy a saját üzenetüket adják tovább vele.


A magyar költészet napján hadd hozzunk erre most két példát. A két vers időben és térben is rendkívül távol született egymástól, más is az üzenete, a kiindulópontja (nem véletlenül) mégis ugyanaz az ősi mondat.


Kosztolányi Dezső 1933-ban írta meg a Halotti beszédet. Ekkor már mutatkoztak rajta a végzetes betegség első jelei, így nem csoda, hogy az ő Halotti beszéde egy megrendítő hétköznapi búcsú.


Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él

s mint fán se nő egyforma-két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Csodálatosan szép és megrendítő vers, a hétköznapok ünnepe és siratása egyszerre.

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.


Kosztolányi Dezső tehát egy végtelenül személyes siratásra (kicsit talán önmaga siratására is) vette elő az ómagyar szöveget, hogy annak kapcsán mondjon el valami fontosat.


Ugyanezt a szöveget használta ihletként 1951-ben Possilipóban Márai Sándor, aki akkor már 3 éve élt külföldön és minden bizonnyal sejtette, hogy végleg elveszítette hazáját.


Az ő Halotti beszéde így elsősorban a nyelv, a haza siratása.

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk

Por és hamu vagyunk

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt

Az emigráns Márai Sándornak a Halotti beszéd a nyelv, az identitás elvesztése, melynek szimbolikus pillanata, amikor „lehull nevedről az ékezet”.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet


Az ekkor 51 éves Márai Sándor előtt még közel négy évtized emigráció áll (1989-ben halt meg az amerikai San Diegóban), de már tudja, hogy „íme, por és hamu vagyunk.”

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet

És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk

Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk

Íme, por és hamu vagyunk


Egyetlen sorból indultunk el és mégis két külön világot kaptunk két csodálatos költőtől.

Vegyünk le egy verseskötetet a polcról – legalább ma.