csalad.hu - „Azt érzem, hogy tökéletes az életem”
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
„Azt érzem, hogy tökéletes az életem”
Clerget-Tasi Barbara, fotó: Förster Tamás
2019. aug. 13. 5:20
Családban élni jó
A mai világban, amikor mindenki még többet akar, amikor csak ítélkezünk mások felett, amikor nem lehet eléggé jólnevelt, tökéletes a gyerek, akkor él az országban egy olyan öttagú család, akik teljesen elégedettek azzal, amit a sorstól kaptak. Pedig két sérült gyermeket és egy harmadik egészségeset nevelni igazi kihívást jelenthet a mindennapokban, de Berecz Henriette és férje ezt egyáltalán nem élik meg katasztrófaként.

A tágas, világos házba belépve azt látom, hogy épp nagyban megy az Uno parti, közben Lili gyönyörű flitteres táskáját igazgatja magán. Érdeklődve figyelnek, mikor köszönök nekik, aztán a figyelmük gyorsan a kis ajándéktasakra terelődik, amikben csillogó, csajos körömlakkok lapulnak. Tipikus 13 éves „kisnagylányok”. Mégsem az átlagos tinik életét élik. Henivel, az anyukájukkal a nappaliban hagyjuk őket, és behúzódunk Nóri kamasz birodalmába egy isteni házi mentás-levendulaszörp társaságában. Az édesanya mesélni kezd.



¬– 6 sikertelen lombik után a 7. alkalommal végre sikerrel jártunk, ráadásul triplával: kiderült, hogy hármasikreink lesznek. Nagy volt a boldogság, egészen addig, amíg egy észre nem vett fertőzés miatt a lányoknak idő előtt meg kellett születniük a 27. héten. Lili jött a világra a legnagyobb súllyal, aztán Kata, végül Nóri. A harmadik napon Lili és Kata agyvérzést kapott, Nóri pedig agyi infarktust. Lili és Kata fejébe 2-2 db shuntot, azaz mágneses szelepet kellett beültetni, ami az agyvizet a gyomorba vezeti el. Ez az eljárás 30-30 koponyaműtétet jelentett a lányoknak. Nóri a három lány közül az egyetlen, aki nem szenvedett maradandó károsodást. Katának a szeme nagyon rossz: az egyik +17-es, a másikkal csak fényeket lát, a reggel pedig az epilepsziás rohamok elleni gyógyszerrel indul. Lili alig beszél, viszont új iskolába jár, ahol elképesztően sokat fejlődött. Rengeteg új szót megtanult, sokkal gyorsabban ragad rá minden, mint a régi iskolában, ahonnan bántalmazás miatt kellett elhoznunk.

„Főleg azokat a terheket nehéz cipelni, amiket az emberek raknak ránk”

A lányok imádnak iskolába járni, szeretik a közösséget, viszont a szuper iskola összesen napi 100 km megtételét jelenti. Nem egyszerű megszervezni a napot, de Heni nem panaszkodik.

– Én viszem, hozom őket minden nap. Ilyenkor nyáron sem pihenhetünk, nem telhet el nap fejlesztés és magántanár nélkül, mert visszaesnének. Ez az életünk, nekem pedig az a dolgom, hogy a gyerekeimet gondozzam. Ez egy jó és szép feladat. Persze, az is jó lenne, ha dolgozhatnék mellette a szakmámban manikűrösként, de kifejezetten szeretem, hogy ilyen sokat lehetek a lányaimmal. Nem érzem szükségét, hogy nyári táborba küldjem őket. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem többször voltam várandós egy-egy gyerekkel, hanem egyszerre lett három gyermekem, ezért én feleannyira se vagyok leterhelve, mint ahol csak egy gyermek van. A lányok együtt játszanak, igenis le tudok ülni olvasni, meg tudok főzni, ki tudok takarítani. Nálunk is előfordul, hogy egy kis csendért, nyugalomért kiáltok, de a lányok sok időt töltenek együtt Nóri szobájában, és gyakran csak enni bújnak elő a szobából – meséli nevetve az édesanya. – Nagyon önállóak. Persze a mindennapi tevékenységekben, mint például a fürdés, étkezés, öltözés, segítségre szorulnak, viszont ez számunkra természetes, hiszen pici koruk óta hozzátartozik az életünkhöz. Cipelni nehéz őket, de főleg azokat a terheket nehéz cipelni, amiket az emberek raknak ránk.

„Jöjjenek, kérdezzenek nyugodtan!”

Heni azt mondja, az egyetlen dolog, amin változtatna az életükben, az az emberek hozzáállása. Amikor ugyanis kimozdulnak, gyakran azzal kell szembesülniük, hogy itthon még mindig tabuként kezelik a fogyatékkal élőket, és ennek megfelelően is reagálnak a jelenlétükben.

– Egyik külföldi nyaralásunk során, az étteremben leült mellénk egy magyar család, akik nem tudták, hogy mi is magyarok vagyunk. Egyszer csak hallom, amint a szülő mondja a gyerekének: „Ne nézd! Tudom, hogy gusztustalan, de ne nézd!” Ekkor azon gondolkoztam, miért van az, hogy csak a magyar néz, csak a magyar ítélkezik, csak a magyar fújjog, de nem segít. Volt arra példa, hogy szóltam, jöjjenek ide, kérdezzenek nyugodtan, mert azzal nem jutunk ötről a hatra, ha csak bámulnak minket. Persze, ez is attól függ, milyen hangulatomban ér egy-egy ilyen megnyilvánulás. Előfordult, hogy az állatkertben odaszóltam: „Az állatok arra vannak.”

Lássanak világot!

nyíltan vállalom a boldogságomat

– Nem tudok, és nem is akarok már megfelelni az embereknek. Nem vagyok hajlandó elbújni! Nekem nincs mit szégyellnem. Van egy Lilim, van egy Katám, van egy Nórám. Édesanya vagyok, aki teszi a dolgát a nehézségekkel együtt. Megkaptam már azt is, hogy jó lenne, ha felfognám, hogy a gyerekeim fogyatékosok, és ne vigyem őket mindenfelé magammal – folytatja az édesanya. – Én viszont azt gondolom, hogy igenis, lássanak világot ők is! Nyilván nem másszuk meg az Eiffel-tornyot együtt, de nagyon sok lehetőség kínálkozik a számukra így is! Attól nem lesznek boldogok, ha kiteszem őket az erkélyre levegőzni! Mi együtt utazunk, én pedig igyekszem kizárni az ítélkező, megvető tekinteteket. Az emberekben visszatetszést kelt valamiért, ha azt látják, hogy én ebben a helyzetben is boldog vagyok. Márpedig én nyíltan vállalom a boldogságomat!

„Felnőtt koromban is velük szeretnék élni!”

Ekkor csatlakozik a beszélgetéshez Nóri, aki elárulja, ilyen helyzetekben hamarabb és vehemensebben reagál, mint az édesanyja.



– Dühöt érzek, amikor megbámulnak minket, nem szégyent. És hangot is adok a haragomnak.

– Legutóbb, amikor közösen színházba mentünk, az előttünk ülő gyerekek nem a darabot nézték, hanem minket. Gyakorlatilag mi voltunk az előadás. Rájuk szóltam, hogy ne nézzenek! Anya mindig azt szokta mondani, hogy nekünk még így is sokkal jobb az életünk, mint sok más családnak, és ezt én is így érzem. Felnőtt koromban is velük szeretnék élni, csak nagyobb házban: anyáék lent, én a családommal pedig az emeleten. Szoktam azon gondolkozni, hogy ha lesz barátom vagy férjem, hogyan fogja elfogadni, hogy két halmozottan fogyatékos testvérem van. Sokan nem tudják elfogadni az ilyesmit.

én is vállalom őket

– Azon is elgondolkozom, hogy mihez kezdek majd, ha anyáék már nem lesznek. Ilyenkor elsírom magam. Anya napi 24 órában gondozza Lilit és Katát, ezt még nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, de abban biztos vagyok, hogy én is vállalom őket. Csak nem anyáékkal, hanem majd a saját férjemmel és a gyerekeimmel együtt. Anya ilyenkor mindig azt mondja, ez az ő dolga, nem az enyém, de én akkor is így érzek.

Mindenkinek rózsaszín hajat!

A testvérek között teljes mértékben működik az a fajta szimbiózis, ami az ikrekre jellemző. Érzik egymás minden rezdülését. Ettől függetlenül a három lány három teljesen különböző személyiség.



– Nóri már gyakran elvonul az iskolás barátokkal az ő kis birodalmába, és sokszor fontosabb a telefon nyomkodása, mint bármi más – avat be a kamaszlét rejtelmeibe Heni. – Gyakran tyúkanyóskodik a két testvére fölött, igazából úgy viselkedik, mint a nagytesó a kistesóival, hiába ő a legfiatalabb. Kata azonban visszavág simán Nórinak, hiszen köztük van kommunikáció. Kata könnyen irányítható gyerek, Lili pedig nagyon békés egészen addig, amíg az történik, amit szeretne. Emellett igazi kamaszok: követik a divatot, fontos számukra a frizura, hogy milyen a szemöldökük, milyen a körmük. Legutóbb Nórinak megengedtem, hogy kimosható rózsaszínű tincseket fessen a hajába. Hát persze, hogy Lilinek is kellett!

„Lilikata” nélkül

Csajos programokból sosincs hiány! A család nőnemű tagjai vásárolni is mindig együtt mennek, igaz, egyelőre még az édesanyáé az utolsó szó öltözködés téren. Heni odafigyel arra is, hogy Nórival külön is töltsenek időt.

– Nagyon sok programot tartunk négyesben, de gyakran megyünk csak Nórival, kettesben is. Érdekes, hogy Nóri akkor szeret velem jönni, ha a testvéreit biztonságban tudja az édesapjukkal. Például, amikor el akartuk vinni csak őt nyaralni az apukájával, arra már nemet mondott, mert nem akarta másra hagyni a tesóit.

Ennél a pontnál Nóri tiltakozik:

Velük érzem jól magam!

– Anyu, miért mennék csak veletek nyaralni? Halálra tudom unni magam „Lilikata” nélkül. Én mindent velük beszélek meg, akkor is, ha sokszor nem tudnak úgy válaszolni. Velük érzem jól magam! Egyébként sem szeretnék folytonos figyelmet.

Jól jön néha a segítség

A hétköznapokban ugyan Heni és a férje mindent egyedül oldanak meg, de akad olyan helyzet, amikor ők is segítségre szorulnak: rendszeresen szakítanak időt arra, hogy kettesben legyenek a gyerekek nélkül, és ilyenkor természetesen nem maradnak felügyelet nélkül a kamaszok.

Tényleg irigylésre méltó az életünk!

– Fontos a férjemmel együtt töltött idő. Gyakran járunk például színházba. A szüleim most hétvégén is elviszik a lányokat, és akkor kettesben lehetünk. Anyósomék is szívesen jönnek az unokákra vigyázni, ha kérjük. Ugyan speciális a helyzet, de ha segítségre van szükség, a nagyszülők itt vannak, lehet rájuk számítani. Tényleg irigylésre méltó az életünk. A házasságom, a gyerekeim, a jófejségük, a mindenük! Azt érzem, hogy tökéletes az életem. Nem azt kell nézni, mi nem jó, hanem mi minden jó. És abból nekünk sok van.

És valóban… A Berecz családot megismerve egyet látok: példaértékűen boldog és jókedélyű embereket, ahol mindenki odafigyel a másikra. Mindezt nem muszájból vagy kötelességből teszik, hanem mert ha szeretünk, akkor ez így természetes. A beszélgetést időközben kiköltöztetjük a kertbe, ahol nem tudok és nem is akarok nemet mondani, amikor a lányok meginvitálnak a fészekhintába. Aztán előkerül újra a levendulaszörp, Kata az ölembe huppan, Nóri Lili körmein próbálja a vadiúj körömlakkokat. Én pedig kikapcsolom a diktafont, hogy egyszerűen csak élvezzem a csodás társaságot.