csalad.hu - Segítség! Iskolába jár anyu!
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Segítség! Iskolába jár anyu!

Riedl Annamária
2019. máj. 24. 14:27
Családbarát ország /EFOP - 1.2.6./

Bizonyára sokan ismerik a LifeLong Learning, vagyis élethossszig tartó tanulás kifejezést, és szerencsére elég sokan élnek is vele. De vajon hogyan viseli a család többi tagja, főleg a gyermekek, ha anyu hirtelen kilép a megszokott szerepéből?

Valljuk be, tanulni jó, és nem csak iskoláskorúként. Izgalmas felfedezni valami egészen új dolgot, ami már felnőttfejjel érdekel bennünket. Az egyik legkiváltságosabb helyzet olyan emberekkel tölteni több órát a hétből, akik ugyanannak a „hobbinak” élnek, vagy tervezik, hogy rövid időn belül élni fognak, mint mi. Aztán persze jön a vizsgaidőszak, amit mindannyian úgy élünk meg, mintha életünkben először történne mindez velünk. Hirtelen anyából izguló diákká, korán fekvő, a napi hajtástól elfáradt nőből éjszakáig magoló, stresszes diák válik belőlünk. De mi történik ilyenkor otthon? Meglepőnek tűnhet, de a világhálón szinte semmit nem találni ebben a témában. Ezért úgy döntöttünk, megkérdezzük a saját kolléganőinket, hogyan fogadta, fogadja a család, ha anya néha tanulóvá válik, és ilyenkor begubózik a szobába, nem készít vacsorát, esetenként jóéjt puszit sem ad, hanem mint a diákok többsége, körmöl, magol, és igen, vizsgázik is, ami előtt ő is rendesen izgul.

Éva, a csalad.hu portál vezetőszerkesztőjének legkedvesebb története arról szól, hogyan zajlott otthon az, amikor a szakvizsgájára készült, és elárulja, mi is pontosan a Múzsacsók:

„Na, ne mááár, anyaaa! Lányom reggel döbbenten áll a szobám ajtajában. Nem hiszi el, hogy komolyan gondolom, és másodszori kérése ellenére sem viszem el a suliba, hiába néz rám hatalmas szemeivel és rebegteti a hosszú pilláit, most ez nem fog hatni. Merthogy anya – mármint én – tanul. Sőt, holnap vizsgázik. Ráadásul izgul. Az idő pedig szorít. Tehát nincs suliba fuvarozás.

Ne már, anya! Fiam este döbbenten áll a szobaajtóban. Nem hiszi el, hogy komolyan gondolom, és most valóban nem állok fel a papírkupacomból, hogy neki vacsit csináljak. Anya ezúttal kivételesen nem dob félre mindent a kedvéért, merthogy anya tanul. A kérdésekre kurtán válaszol, magára csukja az ajtót, alig dugja ki az orrát. Mi van itt?

Beszűrődik, ahogy gyermekeim a konyhában beszélgetnek, miközben vacsorát csinálnak, én meg ülök a szétszórt tételhalom kellős közepén. Ráismerek a saját nekik szánt, gyakran ismételgetett szavaimra, amikor lányom a fiamnak mondja: Te, olyan anya szobája, mintha robbantottak volna! Fiam kontráz: És láttad, milyen pattogós? Még hozzá se lehet szólni! Majd csendben megjelennek egy tányér szendviccsel, hogy nekem csinálták, biztos nem is ettem…

Kicsit elmerengtem, hogy igen, ez eddig fordítva szokott történni. Én járkálok ilyenkor lábujjhegyen körülöttük, drukkolok nekik, buzdítom őket, hogy ügyesek lesznek, sikerülni fog egy-egy témazáró vagy vizsga. Sőt, van egy hagyományunk is: a fontos helyzetek előtt hatalmas puszit adok a homlokukra, ez a szerencsehozó anyai Múzsacsók.

Reggel idegesen készülődtem. Induláskor megjelent mellettem a lányom: hajolj le! Óriási puszit nyomott rám, azzal: Múzsacsók, anya! Már úton voltam, amikor pittyent a telefonom, fiam üzent: ügyes leszel, anya! És fura, de már nem is izgultam annyira…”

Andrea, a stáb legvagányabb újságíró-szerkesztője, akinek a lánya ezek szerint pont olyan, mint az anyukája, ezért lazán, nemes egyszerűséggel áll a helyzethez:

„Annyit mondott Timi, hogy alapvetően utálja, ha tanulok vagy dolgozom itthon, mert nem figyelek rá, pedig neki sok a mondanivalója. Ugyanakkor már én is rájöttem arra, hogy ha valami olyan dolgot próbál nálam elérni, amiről tudja, hogy nehezen menne „normál” esetben, ilyenkor könnyebben „átmegy” kérése, ugyanis hamarabb rábólintok mindenre. Kitaktikázta a könnyebb elfogadáshoz ezt a cselt, mert ha tanulok, izgulok, kevésbé tudok rá koncentrálni, így, ahogy ő fogalmaz, „nem is nagyon tudod, hogy miről beszélek”. Szóval, ha rázós kérés, kérdés van, akkor adagolja be, amikor vizsgára készülök… aztán pedig már késő bánat...”

Judit, a szerkesztőség „ír sztepptáncos sebességű” újságírója, akiről soha nem tudjuk pontosan, hol jár, mert míg mi azt hisszük, egy adott helyen van, ő addigra már a harmadik interjúját készíti, kettőt már begépelt, sőt le is adta. A lendületére és a vitalitására jellemző a története is:

„Az újságírás egy speciális területének záróvizsgájára készültem. Riportot és interjút kellett készítenem, ami sok készüléssel, utazással, majd gépeléssel járt. Emellett tanultam azokra a tárgyakra is, amelyekre tételekből kellett készülni. A munka és a gyermekek mellett igyekeztem az időmet úgy beosztani, hogy a család ebből ne vegyen észre semmit. Bevásároltam, és a meleg vacsora sem hiányzott, a kutyákat kivittem sétálni, kaptak vacsorát, és a macskák sem éheztek. De elérkeztek az utolsó napok, amikor hajnaltól éjszakáig írtam és tanultam. Nem főztem, csak hideg vacsora volt. A két, edzésről hazaérő fiú nem is tudta kezelni a helyzetet. Morogtak, hogy ők éhesek, korán keltek, tanulniuk kell, és megjegyezték, „bár tulajdonképpen mindez fölösleges, mert éhen fogunk halni”. Én pedig szó nélkül kimentem halat és sajtot sütni nekik. Még puffogtak, amikor az asztalhoz ültek, de aztán hallottam, hogy visszafojtva beszélgetnek: „Anya, kivisszük Vilit sétálni, jó? És adunk enni a macskáknak is. Hozzunk valamit a boltból?” Vili persze nem akart velük menni, amíg dolgoztam, végig a lábam mellett ült, és nem mozdult mellőlem. Jutalomfalat kellett, hogy kicsalogassák. Egy óra múlva megjöttek. A fiúk bevásároltak, hoztak nekem teljes kiőrlésű szilvás kiflit is, a kedvencemet. Bepakoltak a mosogatógépbe, és bár sokáig tanakodtak, hogy kell beindítani, és még így is a hideg öblítő programot állították be, de végül sikerült. S most először, az edzésről hazahozott használt ruhák is a szennyes kosárba kerültek. Csendben felvonultak a szobájukba, de előtte megkérdezték, hogy kérek-e valamit. Másnap, kora reggel, amikor indultam a vizsgára, egy kis levél várt a konyhaasztalon: „Ne haragudj, anya!” Aztán jöttek az sms-ek: „Szorítunk, azonnal hívj, ha végeztél”. S én persze most is, mint mindig, teljesítettem a kérésüket, ahogy végeztem… de ennek az öröme a szívem legmélyéig hatolt.”

Kedves tanulni vágyók, kalandra tehát fel, hiszen ha a családtagok meg is lepődnek egy-egy vizsga, házidolgozat vagy aktív tanulással töltött időszakban, és felvont szemöldökkel kérdezgetik, mikor tér vissza anyu a régi, megszokott szerepébe, kis idő múlva megnyugszanak, elfogadják a helyzetet, sőt, a legnagyobb segítséget tudják adni a nehéz pillanatokban.

Sohasem késő új tanulmányokba kezdeni, íme 8 tipp a váltáshoz.

Mi mindent csinálnak az anyák?