A hagyomány szerint a szülők – a Mikuláson keresztül – a virgáccsal jelzik, hogy a gyermekük jól viselkedett-e abban az évben. A hangsúly többek között azon van, hogy „abban az évben”. Egyrészt az utólagos minősítésnek nincs értelme, hiszen a gyermek egy év távlatából már nem is emlékszik, hogy mit is csinált rosszul. Másrészt így nem a gyermek adott viselkedését minősítjük, hanem magát a gyermeket, amely az önértékelésére is negatív hatással van.

Miért ne adjunk virgácsot?

Egy kisgyermek számára az a jó, és az a rossz, amit a felnőtt annak mond, vagy a külső visszajelzések alapján annak tanul meg. A gyermek énképe is hasonló módon alakul: akit sokszor megszidnak, vagy sok büntetést kap, az a rossz gyerek, akit sokat dicsérnek az a jó. Nem maga a cselekedet számít, hanem a környezet reakciója. Éppen ezért a virgács "ajándékozása", és az ahhoz kapcsolódó kommunikáció befolyásolhatja a gyermek önmagáról alkotott képét.

Mivel a gyermek személyiségének és önértékelésének alapjai kisgyermekkorban alakulnak ki, fontos, hogy kezdettől fogva azt közvetítsük felé, hogy ő alapvetően jó. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindent meg kell neki engedni, hogy ne legyenek korlátok. Minden esetben fontos, hogy jelezzük számára, hogy az adott viselkedés jó, vagy nem jó, de soha ne szidjuk őt magát, és semmiképpen se bántsuk! Utólag mindig beszéljük meg a helyzetet, mutassunk, vagy mondjunk számára olyan lehetőségeket, hogy mit tehet helyette, hogyan változtassa meg a viselkedését. Világítsunk rá arra, hogy cselekedeteinek következményei vannak, ha valamit helytelenül tesz, tegye jóvá. Például, ha lerombolja a mások által épített homokvárat, segítsen újjáépíteni.

A fentiekből is látszik, hogy a virgács nem képes betölteni a neki tulajdonított nevelési szerepét, nem tartozik a leghatékonyabb szülői eszközök közé. Nem sok értelme van tehát ezzel fenyegetni a gyermeket.